Vigyázat, egy száraz, technikai jellegű poszt következik! Tudom, hogy a fiscal cliffről szóló legutóbbi bejegyzések sem tartoztak éppen az igazán szexi anyagok közé, de ami most jön, az még durvább. Ismét itt van nekünk ugyanis az adósságplafon.

Magával a fogalommal még 2011 nyarán ismerkedhettünk meg, amikor a republikánus irányítás alatt lévő képviselőház és a demokrata Fehér Ház feszült egymásnak az államadósság rendezésének kérdésében. A helyzet ugyanis az, hogy a szövetségi kormány által felvehető kölcsön mértékét a törvényhozás szabja meg, és hogy ha az adósság mértéke elér egy korlátot (ez az adósságplafon), akkor azt vagy fel kell emelni, vagy pedig a kormányzati gépezetnek abba kell hagynia a hitelfelvételt. Utóbbi lényegében a fizetésképtelenséggel lenne egyenlő, aminek az amerikai pénzügyminisztérium szerint beláthatatlan következményei lennének az egész világgazdaságra nézve (tekintve, hogy az amerikai állampapírok jelentik a globális pénzügyi rendszer egyik oszlopát).

2011 augusztusában közel került az Egyesült Államok egy ilyen vészjósló forgatókönyvnek a megvalósulásához, a törvényhozási republikánusok ugyanis az adósságplafont használták arra, hogy megszorításokra bírják a demokratákat. Azt mondták, hogy ha az elnök és a szenátusi demokraták nem egyeznek bele a republikánusok szerint túlságosan elszaladt állami kiadások lefaragásába, akkor nem fognak hozzájárulni az adósságplafon megemeléséhez. Ez a szembenállás az elmúlt évek talán legcsúnyább politikai konfliktusához vezetett, amelyet végül egy időhúzásra alapuló félmegállapodással rendeztek (ennek eredménye az a bizonyos fiscal cliff, amelynek hátteréről ebben a posztban vannak részletek).

Annak az alkunak része volt az is, hogy az adósságplafont megemelik annyival, hogy ne kelljen hozzányúlni az idén novemberben tartott elnökválasztásig. A szavazáson azonban persze már túl vagyunk, és a szövetségi kormány által felhalmozott adósság várhatóan valamikor ebben a hónapban eléri a másfél évvel ezelőtt meghatározott plafont, bár a pénzügyminisztérium még különböző manőverekkel ki tudja húzni a jövő év februárjáig vagy márciusáig.

A Fehér Házban attól tartanak, hogy még hogy ha tesznek is engedményeket a republikánusok a most zajló költségvetési tárgyalásokon, az adósságplafon néhány hónap múlva esedékes elérését ismét zsarolásra próbálják majd használni. Ez az, amit Barack Obama mindenképp szeretne elkerülni, és amikor múlt héten elküldte költségvetési ajánlatát a képviselőház republikánus elnökének, akkor annak része volt egy ezzel kapcsolatos részlet is. Obama jelezte, azt akarja, hogy a kongresszusnak a jövőben ne legyen döntő szerepe az adósságplafon meghatározásában.

Ironikus módon Obama épp arra hivatkozik, hogy ő egy republikánusok által kitalált jogi megoldást szeretne tartóssá tenni. A 2011 nyári vitában ugyanis a szenátusi republikánusok vezetője, Mitch McConnell előállt egy olyan mechanizmussal, amelynek a lényege az volt, hogy az elnök a kongresszus jóváhagyása nélkül is el tudja intézni az adósságplafon felemelését. A republikánusoknak ez azért volt fontos, mert sokan közülük annyira utálták az adósság növelésének már a puszta gondolatát is, hogy semmilyen körülmények között sem szavaztak volna rá, és a McConnell-féle megoldás megtette nekik azt a szívességet, hogy ne kelljen a nevüket adni hozzá.

Barack Obama és Mitch McConnell - Forrás: Fehér Ház

A mechanizmus úgy zajlik, hogy az elnök értesíti a kongresszust az adósságplafon megemelésének szükségességéről és kérelmezi ennek végrehajtását, a McConnell-féle technikai megoldás értelmében ugyanakkor a teljesítéshez nem szükséges kongresszusi jóváhagyás. A törvényhozásnak ugyan megvan a lehetősége arra, hogy elfogadjon egy olyan határozatot, amely kifogásolja az elnöki kérést, de az elnök élhet azzal a jogával, hogy megvétózza azt.

Kiváló példája volt tehát ez a felelősség elkenésének, Obama pedig most azt akarja, hogy ez az egyszerinek szánt megoldás legyen állandósítva. A republikánusok ugyanakkor tiltakoznak az elképzelés ellen, mondván, hogy ez olyan hatalmi átrendeződést jelentene, amit nem támogatnak. Épp ez persze ebben az egészben az érdekes, az amerikai politikatörténet ugyanis nemcsak a demokraták és republikánusok állandó küzdelmével írható le, hanem a hatalmi ágak - azon belül is különösen a végrehajtó hatalom (az elnök) és a törvényhozás (kongresszus) - birkózásával is, amelyben ez az adósságplafonos konfliktus tűnik a legújabb fejezetnek.