Nagyon hatásos film, és egyelőre nem látszik, hogy mit tud majd kezdeni vele Romney. A Bain Capital egy olyan cég, amely rossz állapotban lévő vállalatokat vásárol fel, majd aztán átszervezés/átalakítás után eladja, a nyereségen pedig megosztozik azokkal a befektetőkkel, akik rá bízzák a pénzét. Távolról nézve ez egy teljesen logikus és még társadalmilag hasznosnak is tűnő feladat, de persze nem feltétlenül ez jut az eszünkbe, amikor az átszervezés/átalakítás során kirúgott emberek kesergését hallgatjuk.

Ez az, amit kiváló érzékkel próbálnak kihasználni Obamák. Ahogy a Washington Post egyik bloggere fogalmaz, egy kampánymatrica mindig többet ér egy esszénél, vagyis mindig hatékonyabb egy egyszerű üzenet, mint egy bonyolult magyarázat. Márpedig ebben a konkrét esetben nyilvánvaló, hogy Obamánál van a matrica, és Romneynak marad az esszé.

A Politico által idézett forrás megjegyzése alapján ráadásul arra lehet számítani, hogy ez a hirdetés csak a kezdet, és Obamáék ezen a vonalon próbálják majd definiálni Romneyt. Mindent meg fognak tenni azért, hogy a várható republikánus elnökjelöltről a rideg, számító üzletember képét alakítsák ki, aki képtelen átérezni (és így megoldani) a középosztály problémáit. Ehhez alkalmas kiindulópontnak tűnik Romney Bain Capital-es múltja, bár meglepő lenne, ha a republikánus politikus stábja nem készült volna fel egy ilyen jellegű támadásra.

Egyrészt már az előválasztás során is bepróbálkozott ezzel Newt Gingrich, másrészt Romney első komolyabb kampányában, az 1994-es massachusetts-i szenátorválasztáson is befektetői karrierje miatt támadta őt a demokrata Ted Kennedy. Akkor ez sikeres taktikának bizonyult, Romney ugyanis elbukta a választást Kennedyvel szemben.

Kérdés, hogy milyen tanulságokat vont le belőle azóta Romney, és képes lesz-e hatástalanítani Obamáék hatásosnak tűnő fegyverét. A hétfői hirdetésre adott első, tétova reakciók alapján úgy tűnik, még mindig nincs kidolgozva a válaszlépés, de persze nincs is könnyű helyzetben. A Post bloggere szerint a legtöbb, amit tehet, hogy igyekszik elterelni a témát a pénzügyi befektetők ellentmondásos világáról.

Legutóbbi írásában például azt a kérdést feszegeti, hogy vajon mennyire bölcs dolog Obamáék részéről, hogy a kampányt igyekeznek a társadalmi kérdések felé terelni. Douthat emlékeztet arra, hogy ez már önmagában egy érdekes fordulat, eddig ugyanis épp az volt a jellemző, hogy a republikánusok tűzték a zászlajukra az olyan szociotémákat, mint az abortusz, a melegjogok vagy a bevándorlás. Ehhez képest most mintha a republikánusok igyekeznék elkerülni ezeket, és helyette inkább a gazdasági kérdéseket akarják a középpontban tartani.

Douthat szerint két példa is adódik erre a helyzetre az utóbbi hónapokból. Egyrészt ott volt év elején a vita arról, hogy az egyházi kötődésű intézményeknek is kötelező legyen-e fedezni a fogamzásgátlás költségeit női dolgozóik számára. A republikánusok soraiból hatalmas felhördülés követte ezt (persze akkor még lehetséges elnökjelöltnek számított a kultúrharcos Rick Santorum is), Obamáék azonban nem hátráltak meg, hanem ellentámadásba lendültek azzal, hogy a konzervatívok valójában nem a vallási szempontok miatt aggódnak, hanem háborút vívnak a nők ellen.

A másik példa egészen friss. Obama ezen a héten jelentette be egy interjúban, hogy támogatja a melegek házassághoz való jogát. Ugyan ez is egy régi tabu a konzervatív republikánusok számára, az elnöki kommunikáció felépítéséből (persze eltekintve a Joe Biden elszólása miatti kényelmetlenségtől) úgy tűnt, hogy a bejelentést politikai/kampányolási szempontból is fontosnak tartja Obama stábja. Kutatások szerint az amerikai lakosság egyre kevésbé tartózkodik a melegházasságtól, így ez a kérdés ismét hasznos lehet annak a kontrasztnak a hangsúlyozására, hogy Obama a modernitás, Romney pedig a maradiság szimbóluma.

Ezek valóban hatásos eszközök lehetnek, Douthat szerint azonban erősen kétséges, hogy lehet-e így választást nyerni. A választók tömegeit ugyanis továbbra is a gazdasági kérdések izgatják a leginkább, és Douthat szerint ezért az lehet ugyan, hogy Obama megnyert egy-egy hírciklust, de a választást ettől még elveszítheti.

“Egy bizonyos ponton egyszerűen arra a következtetésre jutottam, hogy számomra személyesen fontos, hogy kiálljak, és megerősítsem azt, az azonos neműeknek is meg kell adni a jogot a házasodásra” - fogalmazott Obama. Azt nem tudni, hogy ez a “bizonyos pont” mit jelent, de az utóbbi napokban a szokásosnál is nagyobb figyelmet kapott ez a régóta érzékeny kérdés.

Kezdődött azzal, hogy vasárnap Joe Biden alelnök egy tévéinterjúban közölte, hogy személy szerint támogatja a melegházasságot. Majd ugyanezt mondta az elnöki adminisztráció egy másik tagja, az oktatási miniszter is. A Fehér Ház első reakciója az volt, hogy ezek személyes vélemények, és nem tükrözik az elnök álláspontját, ami viszont kiváltotta a melegházasságot támogató liberális szervezetek és lapok rosszallását.

Kedden aztán Észak-Karolinában egy népszavazáson a választók többsége támogatta azt a helyi alkotmánymódosítást, amely megtiltja a melegek házasságát. Obama stábja tiltakozó közleményt adott ki, bár abban még nem szerepelt egyértelműen az azonos neműek házasságának támogatása, hanem a nyilatkozat csak az ilyenféle általános tilalmakat bírálta.

Bár az elnökválasztási kampány minden bizonnyal továbbra is a gazdasági kérdések körül fog forogni, Obamának ez a megnyilvánulása még tovább növeli a kontrasztot riválisával, a republikánusok várható jelöltjével, Mitt Romneyval szemben. Ő a párt álláspontjáthoz igazodva ellenzi a melegek házasságát, és azt szeretné, ha ezt külön alkotmánykiegészítés mondaná ki. Nem valószínű, hogy ez a kérdés fogja eldönteni a novemberi elnökválasztást, de borítékolható, hogy lesznek még ütközetek ezen a fronton is.

A republikánus előválasztás azóta lényegében eldőlt, így az egyes államokban sorra kerülő szavazásoknak elvileg nincs tétjük. A május 8-át mégis nyugodtan lehetne szuperkeddnek hívni, ugyanis egy csomó érdekes fejleményt hozott. Igaz, ezúttal nemcsak republikánus előválasztások zajlottak, hanem ezeket kísérte több egyéb szavazás is. Nézzük sorban, melyiknek milyen jelentősége van.

A nagy vesztes
Indiana államban szavaztak arról is, hogy melyik republikánus politikus induljon az állam egyik szenátusi helyéért. Ezt a mandátumot jelenleg Dick Lugar birtokolja, aki 35 éve képviseli Indianát a szövetségi szenátusban. Hatszor választották meg, most azonban ez a szép sorozat befejeződni látszik, Lugar ugyanis elbukta az előválasztási küzdelmet a konzervatív tea party mozgalom által támogatott Richard Mourdockkal szemben. Ez az eredmény jelzi, hogy a kemény megszorító politikát és a washingtoni törvényhozás megújulását követelő konzervatív mozgalom továbbra is erős a párton belül.

A börtöntöltelék
Az ugyan biztosra vehető, hogy a demokraták elnökjelöltje Barack Obama lesz, az előválasztási folyamat ettől függetlenül szép csendben zajlik ennél a pártnál is. A keddi nyugat-virginiai szavazáson az amerikai elnöknek egy meglehetősen furcsa ellenfele akadt Keith Russell Judd személyében, a férfi ugyanis jelenleg 210 hónapos börtönbüntetését tölti zsarolási kísérletért. Judd ráadásul nem is szerepelt rosszul: több megyében is le tudta győzni Obamát, és így elvileg rendelkezhet egy küldöttel az augusztusi észak-karolinai elnökjelölő konvención.

Egy furcsa ellenfele akadt - Forrás: Flickr/White House

Ez nyilván nem veszélyezteti Obama jelölését, de a Politico emlékeztet rá, hogy nem ez az első alkalom, hogy az előválasztások során a szavazók elégedetlenségüket fejezték ki a várható demokrata jelölttel szemben. Márciusban az oklahomai előválasztáson szintén több megyében veszített Obama, akkor egy abortuszellenes aktivistával szemben.

A melegházasság
Észak-Karolinában az előválasztások mellett népszavazást is tartottak az állam alkotmányának egy olyan módosításáról, amely kimondja, hogy házasság csak férfi és nő között létezhet. A szavazók túlnyomó többsége igennel voksolt, így Észak-Karolina a 30. olyan állam lett az Egyesült Államokban, amely tiltja a melegházasságot. Ez a népszavazás egy különösen kényes helyzetben éri a Fehér Házat, az utóbbi napokban a kormányzatot ugyanis magyarázkodásra kényszerítette az, hogy Joe Biden alelnök vasárnap egy interjúban kijelentette, támogatja a melegházasságot. Ez a nézet nem passzol a hivatalos Fehér Ház-i állásponthoz, amely szerint az elnök egyelőre nem kötelezte el magát a melegházasság ügyében. Az elnök azt a kissé nehezen megfogható nézetet képviseli, hogy ugyan nem támogatja nyíltan, hogy a melegek házasodhassanak, viszont ellenzi ennek az intézménynek a tiltását.

A kihívó
És végül Wisconsin. Ebben az államban június 5-én tartanak egy úgynevezett visszahívási választást, amely lényegében arról szól, hogy helyén maradhat-e a Scott Walker reublikánus kormányzó. Kedden arról döntöttek a helyi demokraták, hogy kit indítanak ellene, és ezt az előválasztást Milwaukee polgármestere, Tom Barrett nyerte meg. Barrettnek sikerült legyőznie a szakszervezetek által támogatott jelöltet, aminek a jelentőségét az adja, hogy Walker visszahívását épp a szakszervezetek elleni intézkedései miatt kezdeményezték ellenfelei.

Ehhez képest hétfőn este a saját támogatóinak küldött levelében Santorum bejelentette, hogy hivatalosan is támogatásáról biztosítja Romneyt. Közölte, hogy ezt azért tette meg most, mert múlt héten volt alkalma személyesen is találkozni vele, és átbeszélni a dolgokat.

Santorum egy februári fotón - akkor még támadta Romneyt - Forrás: Flickr/Rick Santorum

Bár nagyon meleg szavakkal méltatta egyori riválisát, nem próbált teljesen fátylat borítani a küzdelmeikre. „Az előválasztási kampány egyértelművé tette, hogy Romney kormányzó és köztem vannak különbségek. De van sok fontos terület, amelyekben egyetértünk” – írta Santorum, hozzátéve, hogy a legfőbb közös pont az, hogy mindketten azt gondolják, Obamát le kell győzni.

A mélykonzervatív nézeteiről ismert Santorum támogatása segíthet Romneynak abban, hogy tovább csillapítsa a republikánus párt fontos bázisát jelentő vallásos konzervatívok kétkedését vele szemben. Persze egyben kényes is lehet Santorum közelsége, mert a végső győzelemre akkor van igazán esélye Romneynak, ha sikerül valamennyire távolságot tartania a pártok mellett el nem kötelezett választók számára túlságosan vad nézeteket (például az abortusz teljes tiltása, vagy Santorum mondatai arról, hogy a sátán garázdálkodik az Egyesült Államokban).

Érdemes lesz tehát figyelni, hogy Romney mennyire fogadja meg Santorumnak azt a tanácsát, hogy stábjába vegyen fel minél több konzervatív elkötelezettségű embert. Obamáék valószínűleg örömmel fogadnák, miután már eddig is igyekeztek úgy beállítani Romneyt, mint egy szélsőségesen konzervatív figurát.

Ennek az üzenetnek a legkényesebb pontja az, hogy vajon hogyan rezonál ez a diadalittas üzenet annál a sok-sok választónál, akik továbbra is bizonytalanságban élnek, és képtelenek például munkát találni. Obama stábja ezt úgy próbálja megoldani, hogy a derűs helyzetleírást azonnal árnyalják is azzal, hogy persze még nem tartunk ott, ahol kellene, folytatni kell a munkát.

Romneyék eközben láthatóan úgy gondolják, hogy van azért fogás ezen a jól hangzó üzeneten, és vasárnap közzétettek egy olyan szpotot, amely a nem túl biztató pénteki állásadatokról megjelent kommentárokból gyűjti össze a legsötétebbeket.

Nagyon eltérő képet fest tehát a két rivális oldal, de igazából semmi meglepő nincs ebben a kampányban. Az a lényeg, hogy kinek a történetét fogja majd elhinni a választók többsége. Ezt értelemszerűen még nem tudjuk, de egész jó számszerű megközelítés olvasható Nate Silver nagyszerű blogjában (aki nem akarja végigolvasni, annak röviden: Silver következtetése az, hogy talán a most tapasztalható gyengébb gazdasági növekedés - és az ezzel járó állásteremtés - is elég lehet Obama újraválasztásához).

Az általánosító leírás szerint a demokraták a puhányabbak, a republikánusok pedig a harciasabbak, de persze mint minden általánosítás, ez sem mindig állja meg a helyét. A stílusa alapján Obama is inkább konfliktuskerülő kategóriába tartozna, és valószínűleg ennek a hozzáállásnak szólt például az, hogy a megválasztását követő évben már meg is kapta a Nobel-békedíjat. Persze már a díj átvételekor feltűnő volt, hogy beszédének hangsúlya nem annyira a békén, hanem a háborún, pontosabban annak időnkénti szükségességén volt, azóta pedig konkrét tettekkel bizonyította, hogy puhánynak sem éppen nevezhető.

Obama Afganisztánban - Forrás: Flickr White House

Példátlan mennyiségű drone-támadásra adott parancsot terroristának tartott emberek ellen, és ezektől az sem tartotta visssza, hogy az ilyen akciók többsége civil áldozatokat is követel. Keménységre vallott az is, hogy Obama parancsot adott egy amerikai állampolgárságú al-Kaida-tag megölésére, ami miatt komoly bírálatok érték a demokrata párthoz általában közelebb álló liberális körökből is.

És akkor még nem is beszéltünk a legnagyobb trófeáról, Oszama bin Laden megöléséről. Bár Obama minden ezzel kapcsolatos eddigi megszólalásában az akciót kivitelező kommandósokat méltatta, most - az egyéves évfordulóval egybekötve - kampányának is fontos eleme lett. Nemcsak hogy igyekeztek mindent megtenni azért, hogy emlékeztessék az amerikai választókat arra, milyen bátor döntést hozott a kockázatos akció elrendelésével, de még attól sem riadtak vissza, hogy odaszúrjanak a nemzetbiztonsági területen általában keményebbnek tartott republikánusok színeiben induló riválisnak, Mitt Romneynek.

Az alábbi hirdetésben egyenesen azt sugallják, hogy Romney talán nem adta volna ki a parancsot Oszama bin Laden megölésére:

Ez a szpot még egyes liberálisokból  - például a Huffington Post alapítójából, Ariana Huffingtonból - is ellenérzéseket váltott ki, mondván, hogy Obama olcsó kampánycélokra használ fel egy ilyen fontos nemzetbiztonsági történést, de közben azért Romney sem hagyja magát. Láthatóan ő is keresi azokat a gyenge pontokat, ahol ki tudja kezdeni Obamát. Ilyennek ítélte meg például a házi őrizetéből megszökött kínai aktivista, Csen Kuang-csen esetét, aki először a pekingi amerikai nagykövetségre menekült, majd kissé zavaros körülmények között távozott onnan.

Bár az amerikai diplomaták állítják, hogy az aktivista saját elhatározásából, a feleségét ért fenyegetések miatt döntött a távozás mellett, megjelentek olyan hírek is, hogy a nagykövetség érdekében állhatott az, hogy Chen - még az épp közelgő amerikai-kínai tárgyalások előtt - elhagyja a képviseletet. “Ha ezek a jelentések igazak, akkor ez egy sötét nap a szabadságnak, és szégyen az Obama-kormányzat számára” - fogalmazott Romney.

Nem valószínű, hogy ezzel maradandó sérülést okozott riválisának, de a játszma nem áll meg. A két oldal abból indul ki, hogy egy gyengének tűnő jelölt nem tud nyerni, és mindent meg fognak tenni azért, hogy a másikat ilyennek fessék le.

Ezt a képet erősíti most egy hamarosan megjelenő új életrajz, amelyből már megjelentek részletek. A Washington Post újságírója, David Maraniss által írt könyv ugyanis idéz Obama egyik korábbi barátnőjének, Genevieve Cook naplójából. Cook a nyolcvanas évek közepén járt egy évig Obamával, és egy darabig laktak is együtt. A jelenlegi elnök akkor 22 éves volt, épp csak kikerült a Columbia egyetemről.

Cook azt írta Obamáról, hogy olyan, mintha egy fal venné körbe, amelyet nehéz áttörni. A nő szerint ugyan mindenképp rendelkezik „szexuális melegséggel”, de emellett ridegség is jellemzi, ami Cook szerint nagyon zavaró. „Bár édes szavakat mond és tud nyílt és bizalmas lenni, ott van az a hűvösség is” – tette hozzá Cook.

Bár téma volt köztük a faji kérdés (Cook fehér), az életrajzból megjelent részletek azt sugallják, hogy a szakításhoz nem az ebből adódó esetleges feszültségek vezettek, hanem az, hogy a nő úgy érezte, nem nyílik meg előtte Obama. Cook azt írta, számára úgy tűnt, hogy Obama mindig egyfajta megfigyelői szerepben volt, és ugyan bízott benne, hogy idővel ez megváltozik, végül nem következett be.

Woodward és Bernstein világhírű, All The President’s Men című könyvében szerepel egy Z néven emlegetett titkos forrás, aki csak nagyon konspiratív körülmények között - kizárólag telefonon, titkosított számon, lehallgatásbiztos vonalon - volt hajlandó beszélni, és ugyan kevés konkrét információt adott a riportereknek, de útmutatásaival mégis sokat segített nekik.

Woodward és Bernstein - Forrás: Achievement.org

A New York magazin cikke szerint ez a Z neven emlegett nő (a neme kiderült Woodwardék könyvből is) valójában a Watergate-ügyet vizsgáló vádesküdtszék tagja volt. Ennek azért van jelentősége, mert az All The President’s Menben az szerepelt, és Woodward és Bernstein később is azt állította, hogy ugyan megpróbáltak kapcsolatba lépni az esküdtszék több tagjával, de ezek a megkeresések nem vezettek eredményre.

A másik állítás egy még emlékezetesebb forrásra, a könyvben Mély torokként emlegetett emberre vonatkozik. Mint 2005-ben kiderült, ez a hetvenes években népszerű pornófilmre utaló név Mark Felt magas rangú FBI-tisztviselőt takarta, aki szintén nem annyira konkrét kiszivárogtatásokkal, hanem már meglévő információk megerősítésével, esetleg cáfolásával segítette az újságírók nyomozását. Felt még évekkel a Watergate-botrány kirobbanása előtt ismerkedett meg Woodwarddal, és az újságírók könyve szerint az volt a megállapodásuk, hogy ha Woodward találkozni akar vele, akkor elmozdítja az erkélyén lévő, piros zászlóval ellátott cserepes virágot. Ha ez megtörtént, akkor aznap éjszaka találkoztak egy mélygarázsban.

Ez így nagyon regényesen hangzik, és a New York magazin cikke szerint nem másnak voltak ezekkel a részletekről kétségei, mint Woodward és Bernstein főnökének, a Washington Post legendás szerkesztőjének, Benjamin Bradleenek. A cikk idéz egy 1990-ben rögzített interjút, amelyben Bradlee azt mondta, hogy az erkélyes jelzéssel és a garázsos találkozókkal kapcsolatban mindig is volt benne egy olyan félelem, hogy valami nem stimmel ezekkel.

Az interjú Bradlee önéletrajzához készült, de ez a részlete soha nem látott napvilágot. Most is csak azért került elő, mert a New York magazin cikkét is jegyző újságíró, Jeff Himmelman elkezdett dolgozni egy Bradleeről szóló könyvön, és a munka során belefutott az interjúba. Nem mellékes körülmény, hogy Himmelmant épp Woodward ajánlotta Bradlee figyelmébe. Himmelman korábban researcherként dolgozott Woodward több könyvén is, a világhírű újságíró ezeknek a könyveknek a kísérő szövegében nagyon meleg szavakkal emlékezett meg róla.

Most már valószínűleg bánja, hogy egyáltalán megismerte, de mielőtt belekezdenék a magazin állításainak értelmezésébe, egy rövid szolgálati közlemény: vállaltan elfogult vagyok Bob Woodward és Carl Bernstein munkásságával kapcsolatban. Lenyűgözőnek és példamutatónak tartom a Watergate-ügy feltárásában játszott szerepüket, kétszer olvastam a saját riporteri munkájukat bemutató All The President’s Men-t, és máig a legnagyszerűbb nonfiction olvasmányélményeim között tartom számon a Nixon bukásáról írt The Final Days-t.

Ezzel együtt nem gondolom azt, hogy érinthetetlenek lennének, nyilván ők is követtek el hibákat (erre egyébként ők maguk is hoznak tanulságos példákat a könyvükben), és az újságírói szakma érdeke, hogy ezek megismerhetővé váljanak mindenki okulására. (Emellett személy szerint például nagyon érdekelne az is, hogy Woodward pontosan milyen információkra alapozva rekonstruál évekkel korábbi bizalmas párbeszédeket a washingtoni hatalmi játszmákról szóló könyveiben, de ez egy másik történet.)

Térjünk akkor vissza a New York magazin állításaira. A Z néven emlegetett forrás esete egyszerűbb, itt ugyanis a cikk szerint Woodward és Bernstein maga is elismerte, hogy a nő valóban tagja volt a vádesküdtszéknek, állításuk szerint azonban ezt azért nem közölték, mert épp őt akarták ezzel védeni. A vádemelés során szerepet játszó esküdtszék tagjai ugyanis esküvel vállalják, hogy titokban tartják az eljárás során birtokukban jutott információkat. Ha a riporterek közlik ezt a körülményt, akkor azzal veszélybe sodorják a nőt. Bernstein ráadásul azt is állítja, hogy a forrással még az előtt került kapcsolatba, hogy tudta volna róla, hogy tagja a vádesküdtszéknek, információi szerint ugyanis a forrásnak ettől függetlenül is rálátása volt a Watergate-ügyre.

A magazin cikkének másik állítása kényesebb. Himmelman lényegében azt sugallja egy Bradlee-idézeten keresztül, hogy Bob Woodward, a világ talán leghíresebb újságírója, feltupírozta, kiszínezte a Mély torokkal való kapcsolattartást. Bár a fenti szolgálati közleményemből kiderül, hogy személy szerint nagyon illúziórombolónak tartanám, ha ez bebizonyosodna, viszont Himmelman cikkével az a probléma, hogy nincs benne semmi más a Bradlee-idézeten kívül.

Márpedig ha ezt az idézetet lecsupaszítjuk, akkor semmi másról nem szól, mint arról, hogy Ben Bradleenek mint szerkesztőnek voltak kétségei egyes részletek hihetőségével kapcsolatban. A kétkedés egy természetes szerkesztői hozzáállás, és Bradlee semmi olyan konkrét információt nem közölt, ami alapján a kétkedés gyanúvá erősödhetett volna (pedig a cikkből kiderül, hogy elég sokat beszélgetett Himmelmannal). A puszta kétkedésnél többet tehát nem tudunk, és ugyan ez az idézet valóban érdekes adalék lehetne például egy olyan könyvhöz, amely a Watergate-ügy kaverolásáról szól, egy külön magazincikket azonban talán nem feltétlenül lehet alapozni rá.

Márpedig Himmelman az egész írását úgy építi fel, hogy valami nem stimmel Woodward állításaival. Részletesen leírja például, hogyan próbálta Woodward meggyőzni őt és Bradleet arról, hogy helytelen lenne felhasználni ezt az idézetet, és Himmelman szerint ez a szerinte kétségbeesettnek tűnő próbálkozás is arra utal, hogy talán nem álltak meg teljesen a lábukon Woodward harminc évvel ezelőtti állításai. Ez lehet, hogy így van. De az is lehet, hogy nem. Sajnos Himmelman cikkéből nem derül ki, hogy melyik az igaz.

A könyv szigorúan véve a Washington Post, a Time, a CBS és a Los Angeles Times 50-60-70-es évekbeli történetét meséli el, de valójában a média és a politika viszonyát elemzi, méghozzá lenyűgöző részletgazdagsággal és rendkívül olvasmányosan. Sok tanulság levonható a több mint 700 oldalas írásból, például az, hogy milyen jelentősen átalakította az amerikai politikai erőviszonyokat a televízió megjelenése (az elnöki pozíció megerősödött a többiek rovására), hogy mekkora direkt befolyásuk volt egyes médiamágnásoknak a választások kimenetelére (nagyon nagy), vagy éppen az, hogy a médiacégek tőzsdére vonulása hogyan hatott a hírszerkesztőségek fejlődésére (nem túl jótékonyan).

A Watergate-ügy legtöbb részletét feltáró Carl Bernstein és Bob Woodward - Forrás: http://www.achievement.org/

Ami azonban engem leginkább megfogott ebben a könyvben, az a sajtó és a politika közötti ütközetek leírása volt. Jól ismerjük például a Pentagon-iratok és a Watergate-botrány történetét, amelyek utólag visszanézve nagyon tiszta és egyértelmű helyzeteknek tűntek. A sajtó a birtokába jutott, a kormányzat számára rendkívül kínos, viszont hírértékű információkat nyilvánosságra hozta, dacolva a jogi és üzleti kockázatokkal, valamint a politikai nyomással. Ezeket a történeteket újságírói körökben azóta is emlegetik, legtöbbször az Egyesült Államokat egyfajta bezzegországként beállítva, ahol annyira tökéletes a demokrácia, hogy a sajtó ilyen kivételes diadalokat tudott aratni.

Halberstam könyvéből azonban kiderül, hogy ezek egyáltalán nem voltak annyira tiszta helyzetek. Mindkét esetben a médiacégeken belül - a Pentagon-iratoknál a New York Times és a Washington Post, a Watergate-nél a Post mellett leginkább a CBS - nagyon komoly meccsek folytak azon, hogy a közérdekű információkat visszatartsák-e vagy sem. Mindig akadt egy jogász vagy egy befolyásos üzleti vezető, aki óva intette a szerkesztőket attól, hogy ujjat húzzanak a kormánnyal. Néha még a szerkesztőségeken belül is voltak aggályoskodók, akik vagy nem hittek igazán a történetekben, vagy egyszerűen jobbnak látták elkerülni a nyílt ütközeteket.

A tanulság azonban az, hogy mindig felülkerekedtek azok, akik hajlandók voltak vállalni a kockázatot (ami akár a saját egzisztenciájukat is érinthette volna), akik komolyan vették újságírói hivatásukat, és nem ijedtek meg a nyílt fenyegetésektől és a külső nyomás egyéb formáitól.

A Pentagon-iratoknál például a New York Times rég bejáratott ügyvédi irodája a dokumentumok visszatartása mellett érvelt, de a cég saját jogásza kiállt a közzététel mellett. A Washington Post ügyvédjei (akik áttételesen kötődtek Richard Nixon akkori elnökhöz) szintén fiókban hagyták volna a papírokat, de Benjamin Bradlee főszerkesztő már az ő megszólalásuk előtt nyilvánvalóvá tette, hogy ha nem hozzák le a dokumentumokat, akkor távozik a posztjáról. A CBS-nél a Watergate-ügy kaverolása okozott belső konfliktusokat, a Nixon számára kínos állításokról szóló kétrészes anyag első darabja után személyesen a csatorna főtulajdonosa, Bill Paley próbálta megakadályozni a második sugárzását, de a hírrészleg vezetője nem engedett a nyomásnak.

Lehet persze azt mondani, hogy ezek az emberek azért cselekedtek így, mert megvolt az a luxusuk, hogy bízhattak a demokratikus intézmények megfelelő működésében, de ez csak utólag tűnik ennyire egyértelműnek. Az adott szituációkban a személyes bátorság és a szakmai alázat számított a leginkább. Akit érdekelnek a részletek, olvassa el Halberstam nagyszerű könyvét (magyarul is megjelent Mert övék a hatalom címmel, de az amerikai kiadás pár dollárért beszerezhető netes antikváriumokban).

Ez fontos fejlemény volt az ügy feltárásában, és Colsont végül 1974-ben hét hónap börtönre ítélték a napvilágot látott információk nyomán. A férfi szombaton halt meg, 80 éves korában. Halálát agyvérzésből fakadó komplikációk okozták.

Colson a börtönbüntetést nem is kifejezetten Watergate miatt kapta, hanem még az 1972-es betörést megelőző történésekért. Colson elismerte ugyanis, hogy részese volt azoknak a törekvéseknek, amelyeknek célja a vietnami háborúról szóló titkos Pentagon-iratokat kiszivárogtató Daniel Ellsberg bemocskolása volt. A kampány része volt például az, hogy Colsonhoz - és így Nixon elnökhöz - kötődő emberek 1971-ben betörtek Ellsberg pszichiáterének irodájába, hogy terhelő információkat gyűjtsenek róla.

Colson volt az is, aki felbérelte Howard Hunt egykori CIA-ügynököt, hogy kémkedjen Nixon politikai ellenfeleiről. Hunt is tagja volt annak a csoportnak, amely aztán 1972 júniusában megpróbáltak betörni a demokrata párti irodába.

Colson a piszkos politikai trükkök mestere volt. Ezt jól példázza az a epizód, amikor 1972 májusában lövés érte George C. Wallace alabamai kormányzót, és Nixon Colsonnál érdeklődött a támadó politikai hátteréről. “Nos, balos lesz, mire végzünk vele” - biztosította az elnököt Colson, és közölte, hogy ezt többek között azzal lehetne elérni, hogy baloldali írásokat helyeznek el a támadó lakásában. “Jó” - helyeselt Nixon, jóváhagyását adva az akcióhoz. (A beszélgetés a Fehér Házban működő titkos rögzítő berendezésnek köszönhetően maradt fenn az utókor számára.)

Colson 1973-ban hagyta ott a Fehér Házat, és akkor már komolyan tartott attól, hogy börtönbe fog kerülni. A New York Times által idézett emlékirataiban felidézi, hogy egyszer beszállt az autójába, és megpróbálta beindítani a motort, de olyan lelki gyötrelmei voltak, hogy képtelen volt rá. “Ott ültem hosszú ideig azon az éjszakán és mélyen meg voltam győződve a saját bűnömről” - írta Colson, aki aztán a börtönbüntetés letöltése után élete hátralevő részét vallásos igehirdetőként töltötte.

Járta a börtönöket, hogy megtérítse sorstársait, de közben dolgozott a republikánus párt és a különböző keresztény közösségek közti kapcsolat szorosabbá tételén. Ez sikeres is volt, így Colson újjászületése után is komoly hatással volt a politikára.

Az apró érdekesség azóta önálló életre kelt, elég csak megnézni a Twitteren az #ObamaEatsDog-os bejegyzéseket. A Daily Caller már azt firtatja, hogy vajon az állatvédők miért nem támadják Obamát, és persze nagy kérdés az is, hogy vajon biztonságban van-e Bo, az elnöki kutya. Az amerikai sajtó egy részében eközben megy a siránkozás, hogy milyen sekélyes témákról szól a kampány, de az a helyzet sok más nagyon nem történik. Vagy legalábbis semmi látványos, mert történések azért vannak.

A jelenlegi állás ugyanis az, hogy a legfrissebb felmérések szerint nagyjából azonos a támogatottsága Obamának és Romneynak. És nemcsak az erőviszonyok tűnnek kiegyenlítettnek, hanem ahogy arra a New York Times rámutat, hasonló az induló pozíció is. A választók többségét továbbra is a gazdaság aggasztja leginkább, és míg Obama építhet arra, hogy a javulás jelei látszódnak a gazdaságban, addig Romney számára lehetőséget jelent az, hogy a választók egy jelentős része továbbra is bizonytalanul látja a saját helyzetét.

Bár a választók nagy tömegei még nem égnek az elnökválasztás lázában, ez a mostani építkezős időszak kulcsfontosságúnak bizonyulhat a kampányban. Most mindkét jelölt (hivatalosan persze csak nyár végén lesznek azok) a saját pozitív (amit ígérnek) és negatív (ahogy igyekeznek beállítani az ellenfelet) üzeneteiket csiszolgatják. Obama például láthatóan igyekszik Romneyt az átlagemberektől elszigetelődött gazdag fiúként lefesteni a választók előtt, míg Romney szerint az elnök egy gazdasági analfabéta, aki intézkedéseivel tönkreteszi az országot.

Ez tűnik egyelőre a fő iránynak, de biztos lesznek még változások, és talán még a kutyák is előkerülnek majd újra.

A kilencfős testület által szűk többséggel (5-4 arányban) meghozott ítélet szerint a nőnek legkésőbb 180 nappal az után kellett volna bírósághoz fordulnia, hogy megkapta az első olyan fizetését, amely alacsonyabb volt férfi munkatársai bérénél. A bíróság nem fogadta el azt az érvet, hogy minden később megvalósuló fizetéskülönbség is a megkülönböztetés bizonyítéka volt. Ez a döntés később is hivatkozási alap lett a bíróságokon a diszkriminációs ügyekben, 2009 januárjában azonban Barack Obama aláírta a Lilly Ledbetterről elnevezett törvényt, amely kibővítette a nők jogi lehetőségeit a munkahelyi diszkriminációs pereknél. Ez volt az első törvény, amelyet az akkor hivatalba lépett Obama aláírásával szentesített, és a Fehér Ház azóta is előszeretettel emlegeti ezt mint az elnök diszkriminációellenes elkötelezettségének bizonyítékát.

Lilly Ledbetter is jelen volt a törvény aláírásánál (az Obama mögött álló ősz hajú nő) - Forrás: Flickr/National Women's Law Center

A törvényt az akkor még demokrata többségű kongresszus fogadta el a republikánusok heves tiltakozása ellenére, és ez a megosztottság az, amely most ismét felszínre került. Szerdán ugyanis a Huffington Post újságírója feltette azt a kérdést Mitt Romney stábjának, hogy a várható republikánus elnökjelölt támogatja-e a Lilly Ledbetter törvényt, mire az egyik stábtag némi habozás után közölte, hogy erre inkább térjenek vissza később. Néhány óra múlva ugyan Romneyék kiadtak egy közleményt, amelyben egyértelművé tették, hogy elnökké választása esetén nem próbálkozna a törvény visszavonásával, addigra azonban Obama kampánystábja már lecsapott az epizódra, és egy hirdetést is készített róla:

Romney számára azért kényes a szituáció, mert a törvény támogatásával magára haragíthatja az őt egyébként is nehezen elfogadó konzervatív republikánusokat (ők a káros piaci beavatkozás újabb példájának tartják a jogszabályt), ha viszont ellenzi, akkor tovább romolhatnak az esélyei az egyik legfontosabb választói csoportnál: a nőknél. A New York Times által idézett felmérések szerint ugyanis már most a női voksok jelentik Romney egyik legnagyobb gyengeségét. A Washington Post és az ABC közös, eheti felmérése például azt mutatta, hogy Obama 19 százalékponttal vezet Romney előtt a nők körében, egy korábbi Gallup/USA Today kutatás pedig hasonló fölényt mutatott az elnökválasztáson döntő szerepet játszó úgynevezett swing államokban (amelyek nem kategorizálhatók be egyik párt stabil hátországaként sem).

Romney most azzal próbálkozik, hogy egyrészt kihangsúlyozza, kormányzóként rengeteg nőt nevezett ki magas pozíciókba, másrészt igyekszik meggyőzni a nőket arról, hogy Obama talán hangos támogatója a munkahelyi diszkriminációt tiltó jogszabályoknak, de ő maga sokkal alkalmasabb lenne arra, hogy munkahelyeket teremtsen, többek között a nők számára is.

A legkézenfekvőbb fejlemény az, hogy ezzel gyakorlatilag biztossá vált, hogy Mitt Romney lesz a republikánusok jelöltje a novemberi elnökválasztáson Barack Obamával szemben. Bár hivatalosan még versenyben van Ron Paul és Newt Gingrich is, de előbbi még egyetlen előválasztási fordulót sem tudott megnyerni, utóbbi pedig épp a hétvégén ismerte el, hogy nincs esélye a győzelemre. Egyedül Santorumnak lett volna matematikai lehetősége arra, hogy megszorongassa Romneyt, akinek azonban emiatt már nem kell aggódnia. A republikánus párt augusztusi elnökjelölő konvenciója az ő megkoronázása lesz.

Santorum kiszáll - Forrás: Santorum Facebook

De mi más következik ebből a mai bejelentésből? Egyrészt az, hogy győzött a józan ész a republikánusoknál. A párt támogatói közül sokan méregették - és feltehetően méregetik ma is - gyanakodva a korábban több kérdésben is liberális nézeteket valló, makulátlan külsejű és hatalmas vagyonú Mitt Romneyt, és igyekeztek találni helyette egy szerethetőbb, megbízhatóbb jelöltet.

Az utóbbi hónapokban ez Rick Santorum volt, akinek konzervatív elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen volt, viszont épp kultúrharcos mentalitása tette volna veszélyessé őt a novemberi szavazáson. Akkor ugyanis nem elsősorban az elkötelezett republikánus szavazók szava számít majd igazán, hanem a független választóké, és számukra riasztó lehetett volna egy olyan jelölt, aki például minden esetben - beleértve a nemi erőszakot és a vérfertőzést is - tiltaná az abortuszt. Helyette most Romney lesz a jelölt, aki talán nem túl inspiráló figura, de legalább pragmatikus, és így szélesebb körben szerezhet támogatókat.

Másrészt Santorum kiszállása azt is jelenti, hogy új szakaszba is lép a küzdelem. Bár hivatalosan csak a két nagy párt nyár végi konvenciója után kezdődik el a kampány, a harc valójában már javában folyik. Maga Obama is konkrétan néven nevezte Romneyt legutóbbi beszédeiben, amelyekben a republikánusok költségvetési terveit radikális, a középosztályt veszélyeztető programként jellemezte. Romneyra is jellemző volt végig az eddigi kampányban, hogy amikor épp nem valamelyik republikánus riválisával volt elfoglalva, akkor Obamát támadta, akinek intézkedései szerinte tönkreteszik a gazdaságot.

Mindez azonban még csak a bemelegítés volt. Most, hogy már nem áll senki a két ellenfél között, még tovább fog élesedni a küzdelem.

Newt Gingrich és Callista - Fotó: Newt Gingrich Facebook

3. A Santorum-könyv
Rick Santorum megerősödésére nem volt felkészülve a Romney-stáb (mentségükre legyen mondva, hogy ezzel nem voltak egyedül, még a legtapasztaltabb politikai újságírók is így voltak ezzel). Csak öt nappal az iowai caucus előtt vették észre, hogy komolyan számolni kell vele, de aztán azzal is kénytelenek voltak szembesülni, hogy nem erre nem készültek fel kellően. “Oké, nézzünk bele a Santorum-könyvbe” - adta ki az utasítást a stáb egyik vezetője, a “könyv” alatt azt az anyagot értve, amely a Santorumról szóló negatív információkat tartalmazza. Kiderült azonban, hogy míg más jelöltekről készítettek ilyet (és intenzíven használták is, elég csak Gingrich kicsinálására gondolni), addig Santorum esetében nem csinálták meg a házi feladatot. Nem volt “könyv”, és Santorum végül le is győzte Romneyt a választási szezont elindító caucuson.

4. Huntsman csapdája
Jon Huntsman annak ellenére esett ki hamar a versenyből, hogy minden jellemzője alapján ideális jelöltnek tűnt. Volt azonban egy nagy hátránya: saját - meglehetősen vagyonos - családja és a nagy Wall Street-i adományozók is jelezték, csak akkor hajlandók támogatni őt, ha bizonyítani tudja, hogy képes legyőzni Romneyt. Ehhez azonban szüksége lett volna pénzre, de mivel nem kapott, ezért nem is igazán tudott bizonyítani. Ráaádásul nem is szeretett adománygyűjtési célból telefonálgatni, igaz, ebből Romney is igyekszik kimaradni.

5.
A könyv ugyan a republikánusokra koncentrál, de azért időnként feltűnnek Obamáék is. A leírtakból úgy tűnik, hogy Obama stábjának tagjai tisztelik Romneyékat, és komoly ellenfélnek tartják őket. Egy Obama-tanácsadó megjegyezte például, hogy szerinte Romneynak szerencséje van az ellenfeleivel, mert mellettük jóval mérsékeltebbnek tűnik, mint amilyen, és ez jól jöhet majd a tényleges elnökválasztási kampányban, amikor Obamával kerül majd szembe. Azt is gondolja ugyanakkor a demokrata elnök stábja, hogy a novemberi szavazás szempontjából fontos választói tömegeket még nem foglalkoztatja a kampány, így még van idejük arra, hogy kialakítsák a saját (és értelemszerűen negatív) Romney-képüket.

A legfontosabb helyszín Wisconsin volt, ahol mindkét politikus intenzív kampányt folytatott, és korábbi felmérések még Santorum előnyét mutatták. A keményvonalas konzervatív politikus abban bízott, hogy az államban meghatározó szerepet játszó vallásos és kevésbé iskolázott szavazók magához csábításával le tudja nyomni Romneyt, de ez végül nem sikerült. A szavazatok több mint háromnegyedének feldolgozása után Romney több mint 42, Santorum pedig közel 38 százalékon állt.

A republikánus párt elnökjelöltje az lesz, aki megszerzi legalább 1144 küldöttnek a támogatását az augusztusi elnökjelölő konvenció résztvevői közül. Romney már több mint a felét (kb. 650) begyűjtötte, és Santorum (mintegy 270) tőle jócskán le van maradva a különböző összesítések szerint (pontos számok nincsenek, mert a bonyolult küldöttelosztási szabályok miatt egyelőre csak becsléseket lehet adni). A másik két, még versenyben lévő lehetséges jelölt, Newt Gingrich és Ron Paul lényegében esélytelenné vált, előbbi 135, utóbbi 51 delegáltnál tart.

Romney vezető pozícióját még az előválasztási eredményeknél is jobban mutatta talán az, hogy kedden a Barack Obama jelenlegi elnök nyílt offenzívát indított ellene. Eddig inkább az volt a jellemző, hogy az második ciklusra készülő demokrata politikus csak burkolt utalásokat tett várható ellenfelére, most azonban néven nevezte abban a beszédben, amelyben a republikánusok költségvetési tervét bírálta.

Az AP hírügynökség által szervezett ebéden közölte azt, hogy szerinte a képviselőházi republikánusok által készített megszorító csomag olyan radikális változtatásokat hajtana végre, amelyek még tovább növelnék az egyenlőtlenséget a leggazdagabb rétegek és a kevésbé jómódúak között.

A költségvetési tervet (amelyből a szenátusban többségben lévő demokraták és a Fehér Ház tiltakozása miatt biztosan nem lesz törvény) az a Paul Ryan képviselő jegyzi, aki támogatásáról biztosította Mitt Romneyt, ő pedig cserébe csodálatosnak nevezte a csomagot. Obama ezen a jelzőn jót szórakozott a keddi beszédben, és egyelőre valóban magabiztosan nézhet szembe Romneyval, a felmérések szerint ugyanis támogatottsága megelőzi a republikánus politikusét, aki a mostani előválasztásokkal újabb nagy lépést tett az elnökjelöltség megszerzése felé.

Ettől függetlenül azonban Romneynak továbbra is vannak súlyos problémái, és ezek nem is tűnnek könnyen megoldhatónak. Nem arról van ugyanis szó, hogy jól vagy rosszul működik-e a kampányszervezete, vagy hogy van-e elég pénze a kasszában. Ennél kevésbé konkrét problémáról van szó: a róla kialakult képről, sőt, talán ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor a személyiségéről.

Vigyáznak rá - Forrás: Romney Flickr

Ez derül ki legalábbis a Politico legújabb e-könyvéből, amelyből részleteket közölt az újság http://www.politico.com/news/stories/0412/74755.html . E szerint Romney stábján belül azzal nagyjából tisztában van mindenki, hogy Romney nem az a típus, aki könnyen kapcsolatot teremt a választókkal, aki képes lazán és közvetlenül viselkedni, viszont az a nagy kérdés, hogy miként építsék fel egy olyan kampányra, amelyben legalább annyit számítanak a személyes jellemvonások, mint a politikai programok.

A leegyszerűsítő magyarázat úgy szól, hogy kétfajta elnökjelölt szokott lenni: van, aki prózában és van, aki költészetben kampányol. Prózai volt például idősebb George Bush, míg az utóbbi kategóriába tartozik Barack Obama (legalábbis a 2008-as, most már ő is kénytelen volt visszavenni a költészetből). Nem kétséges, hogy Romney a prózában kampányoló jelöltek közé tartozik, stábjának egyik tagja például egyenesen úgy jellemezte, hogy annyi melegség van benne, mint egy Wall Street-i vezérigazgatóban.

Ez még önmagában nem lenne gond, rengeteg példa van arra, hogy prózában jártas jelöltekből lettek elnökök. Romneynál súlyosbító körülmény ugyanakkor, hogy a kampánya eddig úgy lett felépítve, hogy minden apró lépését megtervezték, és hímestojásként védték minden kockázatos helyzettől. “Szerintem csapdába szorult” - idéz a könyv egy Romneynak is dolgozó republikánus tanácsadót, aki szerint a politikust annyira félti a stábja minden esetleges negatív hatástól, hogy ezzel épp a valószerűsége veszik el. A tanácsadó a 2008-as kampányban John McCainnek dolgozott, és szerinte látványos a különbség a két jelölt között.

“Johnnak tíz perc elég volt egy városi fórumon, hogy magával ragadja a tömeget. Ugyanazokat a vicceket mondta minden alkalommal, de az emberek azt gondolták, “ő John McCain”. Tudták, hogy mi az, amit ő képvisel. Talán nem értetettek egyet mindennel, amit mondott, de tudták, hogy van van egy belső magja. Tudták, hogy ő egy valódi személy. Mitt Romney továbbra is egy nagy kérdőjel. Van ennek az embernek belső magja vagy csak egy fickó, aki azért kampányol, mert elnök akar lenni?” - fogalmazott a tanácsadó, aki szerint különösen látványos volt a görcsös megfelelési kényszer, amikor Romney egy februári konzervatív fórumon elmondott beszédében 35-ször használta azt a szót, hogy “konzervatív”. (Saját magát pedig emlékezetes módon “súlyosan konzervatívnak” nevezte.)

Látványos az is, hogy stábja mennyire elszigeteli őt a médiától. A könyv szerint Romney nagyon óvatos lett, és igyekszik elkerülni minden olyan szituációt, amelyben meghallhatják olyan mondatait, amelyeket nem a nyilvánosságnak szán. Egy tanácsadó felidézte például azt, hogy egyszer beszélgetett Romneyval egy olyan helyen, ahol biztonságos távolságban voltak az újságíróktól, de amikor a távolból felhallatszott némi zaj, akkor a politikus egy pillanatra megállt, és közölte: “óvatosan”. Vannak ugyanakkor a Romney-stábban olyanok is, akik szerint ideje lenne a nyitásnak, és többet kellene megmutatni a politikusból. Ahogy egyik stábtag fogalmazott, hagyni kellene, hogy a választók lássák, “ő egy valódi személy, akinek vörös a vére”.

Ez nem meglepő, mivel ő talán máig a legismertebb bukott politikus, de persze, mint minden párhuzam, ez is sántít. És nemcsak abban, hogy Schmitt egyelőre a helyén van, és legutóbbi nyilvános megszólalása szerint nem is akar lemondani.

Nixon lemondó beszéde

Vegyük először a nyilvánvaló különbségeket. Először is míg a magyar államfő egy alapvetően szimbolikus szerepet tölt be (bár persze a fékek és ellensúlyok rendszerében komoly feladat hárul rá), addig az amerikai elnök a saját országában (és az Egyesült Államok sajátos helyzetéből adódóan az egész világban) az egyik legfontosabb hatalmi centrum. Az amerikai elnököt ráadásul közvetlenül (még pontosabban: egy elektori testület közbeiktatásával) választja a nép, míg a magyar államfőt a parlament választja meg.

A párhuzamba állított történések természete között is vannak különbségek. Míg Schmitt Pál esetében egy konkrét ügy - kisdoktori dolgozatának visszásságai - merül fel a lemondás, addig Richard Nixonnál sokkal komplexebb okok álltak a bukás hátterében. Bár úgy maradt meg az emlékezetben, hogy Nixon a Watergate-ügy miatt mondott le, az valójában csak a láncolat első eleme volt.

Ugyan önmagában nagyon kínos volt az, hogy a Watergate-épületben lévő demokrata párti irodába republikánus kötődésű emberek törtek be, ez még nem feltétlenül vezetett volna Nixon lemondásához. Ehhez az kellett, hogy a betörés szálait felfedő újságírók - és a sokszor mögöttük kullogó hatóságok - feltárják azt, hogy nem elszigetelt esetről van szó, hanem az része egy jól összehangolt gépezet működésének. Nagyon sötét ügyekre derült fény, de ez még mindig nem feltétlenül okozta volna az elnök bukását, ha nem válnak ismertté részletek arról, hogy miként próbálta ő és környezete eltüntetni a felső körökbe vezető nyomokat. Ahogy a híres mondás tartja: Not the crime but the cover up (Nem a bűn maga lényeg, hanem az eltussolás).

És akkor nézzük a hasonlóságokat. Bár Nixon néha most úgy jelenik meg, mint a felelős államférfi, aki vállalta tetteinek a következményeit, valójában ő is nagyon sokáig próbálta elkerülni az elkerülhetetlent. A Watergate-ügy 1972 júniusában robbant ki, és ő több mint két évvel később, 1974 augusztusában mondott le. Erre a döntésre is csak az után szánta el magát, miután elfogyott körülötte a levegő, és a törvényhozás megtette az első lépéseket az ellene induló felelősségre vonási eljárásban, az úgynevezett impeachmentben.

Általában jellemző a hasonló botrányok forgatókönyveire (elég csak a legutóbbi német esetekre gondolni), hogy a fordulópont akkor érkezik el, amikor már az adott politikust saját szövetségesei is magára hagyják. Ez történt Nixonnal is, akinek sorsa talán akkor pecsételődött meg igazán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a törvényhozási republikánusok sem védik meg őt az ellene irányuló kongresszusi aktusoktól. 1974. augusztus 8-án jelentette be a távozását, de korábban nagyon sokáig az ártatlanságát hangsúlyozta. Az egyik ilyen nyilatkozatában hangzott el (még 1973 novemberében) a híres “nem vagyok csaló” mondat.

Ahogy a magyar esetben is, Nixonnál is jelentős szerepet játszott a sajtó, amely szívós munkával tárta fel a visszaéléseket és kemény, állhatatos kérdésekkel éveken át napirenden tudta tartani a kezdetben bonyolultsága miatt keveseket érdeklő ügyet. A kormányzati szereplők reakciója sokáig az volt, hogy az újságírókat támadták. Ronald Ziegler fehér házi szóvivő például a sajtótájékoztatóin többször is személyesen támadta az ügy feltárásában élen járó két Washington Post-os újságírót, Bob Woodwardot és Carl Bernsteint. A teljes képhez hozzátartozik ugyanakkor, hogy Ziegler végül  nyilvánosan bocsánatot kért a két riportertől. Meglátjuk, hogy az amerikai-magyar párhuzam ebből a szempontból is megállja-e majd a helyét.

Ennek persze részben az az oka, hogy nem világos, pontosan mik is a tények. Tavaly júliusban volt pár hét, amikor úgy tűnt, hogy a fenyegető adósságválság árnyékában létrejöhet egy nagyszabású megállapodás a demokrata elnök és a képviselőház republikánus vezetője között az ország előtt álló legsúlyosabb költségvetési problémák megoldásáról. Mindketten nagyon komoly kockázatokat vállaltak, mert a megállapodás azt jelentette volna, hogy szembemennek saját pártjukkal. Obama azért számíthatott lázongásra, mert engedte volna, hogy hozzányúljanak a nagy szociális ellátó rendszerekhez, Boehner pedig azért, mert a kiadások csökkentése mellett hajlott volna a bevételnövelésre is.

Obama és Boehner - Forrás: White House Flickr

Mint tudjuk, ebből végül nem lett semmi, a kudarc okairól azonban nagyon különböző verziók terjedtek el. A republikánus változat szerint egyszerűen annyi történt, hogy Obama az utolsó pillanatban megijedt, és új követelésekkel állt elő, amivel ellehetetlenítette a tárgyalásokat. A demokrata olvasat viszont az, hogy Boehner volt az, aki visszatáncolt, miután rájött arra, hogy saját pártja nem fogja támogatni a bevételnöveléssel is járó tervet.

A Post cikke inkább a Boehner-féle verziót támasztotta alá, a Times szerint viszont az igazságnak része a demokraták története is. Érdekes kérdés azonban már az is, hogy egyáltalán miért olyan fontos ennek a nagy alku most, több mint fél évvel a történtek után. A válasz minden bizonnyal az, hogy ezek az alkudozások mindennél többet elárultak a jelenlegi amerikai politika állapotáról, a politikát alakító szereplők képességeiről és észjárásáról, valamint az egymásnak feszülő ideákról.

A jó hír az, hogy értelmes, bátor lépésekre is hajlandó, nemcsak a rövid távú érdekeikre figyelő vezetők álltak egymással szemben. A rossz az, hogy ahhoz nem voltak elég erősek, hogy tényleg új útra tereljék a dogmák és tabuk által vezérelt költségvetési vitát. Ezt már tudjuk, és ha minden igaz, akkor a legendás Bob Woodward is dolgozik egy könyvön Obama gazdaságpolitikájáról, abból talán még részletesebben kiderülnek majd ennek a látványos kudarcnak az okai.

A legfelsőbb bíróságnak első körben arról kell döntenie, hogy egyáltalán foglalkozzon-e az üggyel, de a hétfői meghallgatásokon úgy tűnt, hogy ennek várhatóan nem lesz akadálya. Kedden jönnek aztán az érvek arról, hogy vajon alkotmányos-e a törvénynek az a központi eleme, amely kötelezővé teszi a biztosítás megkötését mindenki számára. A bíróságnak emellett döntenie kell arról is, hogy ha ez a szabály alkotmányellenes, akkor a törvény többi része megmaradhat-e.

Rendkívül bonyolult ügyről van szó, amelyet ráadásul indulatos viták kísérnek régóta. Ráadásul mindez az elnökválasztási kampány kellős közepére esik, ami még tovább fokozza a legfelsőbb bírósági eljárás jelentőségét. A törvény visszavonása az egyik olyan dolog, amelyben minden lehetséges republikánus elnökjelölt egyetért, és a reform az ő szemükben egyenlővé vált a szerintük az emberek életébe beavatkozó, szabadságukat lábbal tipró demokrata kormányzattal.

A törvényt 2010 márciusában fogadta el a törvényhozás, és ugyan az aláíráskor Joe Biden alelnök azt súgta Barack Obama elnök fülébe, hogy ez egy “kibaszott nagy dolog”, a felmérések szerint népszerűtlen reformcsomagot mintha sokáig a Fehér Ház sem érezte volna a sajátjának. Most azonban ez változóban van, az utóbbi hetekben ugyanis az Obama-stáb egy külön kis kampányt épített fel arra, hogy szerintük milyen nagyszerű is ez a reform. Itt az egyik klip:

A legfelsőbb bíróság döntése - amely várhatóan nyár elején megszületik - valamelyik oldalnak komoly muníciót ad majd a kampány további részéhez. Az amerikai egészségügy azonban ettől függetlenül is nagyon komoly átalakuláson megy át (részletek a legújabb Economistban), és ahogy a nagy állami ellátó rendszerek (Medicare és Medicaid) korábbi vezetője, Donald Berwick nyilatkozta, “a hajó elhagyta a kikötőt (...), már nincs visszatérés”.

Fordulópontnak mégsem tekinthető ez a szavazás, nem volt ugyanis igazán komoly tétje. A végső győzelemhez az kell, hogy a nyár végi pártkonvención résztvevő küldöttek közül legalább 1144 egy jelöltet támogasson, és itt mindössze 20 delegált sorsa dőlt el (az állam maradék 26 küldöttjéről később döntenek). Santorum ezekkel együtt is csak mintegy 270 körül tart, míg Romney már ennek több mint a duplájával számolhat. Jellemző volt, hogy Santorum nem is Louisianában töltötte a választás estéjét, hanem Wisconsinban, a következő fontos előválasztási helyszínen, ahol másfél hét múlva lesz szavazás.

Santorum állítólag már jó előre gondolkodik - Forrás: facebook.com/RickSantorum

Két apróbb tanulsága azért van ennek a mostani előválasztásnak is. Az egyik Newt Gingrich látványosan gyenge szereplése. Annak ellenére szorult a harmadik helyre, hogy eddig a déli államokban (mint amilyen Louisiana is) szerepelt a legjobban. Bár Gingrich már többször elmondta, hogy nem fog kiszállni a versenyből, ezek után valószínűleg még kevesebb pénz fog hozzá befolyni, és ez talán meggyőzi a makacsságáról híres politikust, hogy számára vége a történetnek.

A másik érdekessége a szombati szavazásnak az volt, hogy Santorum a győzelmi üzenetében kijelentette, Ronald Reagan 1976-os kampánya óta nem fordult elő, hogy “egy konzervatív jelölt annyi államot nyert meg, mint mi”. Reagan akkor a hivatalban lévő republikánus elnökkel, Gerald Forddal szállt szembe, és ugyan elbukta az előválasztásokat, négy év múlva győztesként tért vissza, és végül az elnökséget is megnyerte.

Ezt a megjegyzést ezért többen úgy értelmezték, mintha Santorum arra utalna, hogy ő is hasonló pályát fog befutni, és valójában már nem is az idei választás, hanem a 2016-os jár a fejében. Ő maga ezt persze nyilván letagadná, Romney stábján belül azonban tartja magát az, hogy Santorum azért támadja Romneyt szerintük szokatlanul keményen, mert az az érdeke, hogy ne legyen esélye Obamával szemben az őszi elnökválasztáson.

Ebbe a meglehetősen spekulatív alapokon álló forgatókönyvbe illik bele az is, hogy Santorum csütörtökön egy texasi rendezvényen arról beszélt, hogy szerinte Romney annyira hasonlít Obamához, hogy ha ő lesz a republikánus jelölt, akkor ennyi erővel akár a mostani elnök is a helyén maradhat. Később aztán a párton belülről érkező bírálatok hatására sietett egyértelművé tenni, hogy ez nem jelenti azt, hogy ő maga esetleg Obamára szavazna. Bár ha tényleg 2016-ban gondolkodik, akkor ez akár logikus lépés is lehetne a részéről.

Volt már sok szó itt a hatásvadász kampányfilmekről, de azt hiszem, Rick Santorum legújabb klipje felülmúlhatatlan. Van itt minden, kísértetváros, károgó madarak, sanyarú sorsú gyerekek, pöffeszkedő bankárok és még Mohamed Ahmadenizsad arca is átváltozik egy villanásra Obamáévá. Alig több mint egy perc, érdemes megnézni.

Az történt ugyanis, hogy Romney főtanácsadója, Eric Fehrnstrom szerda reggel egy tévéinterjúban ehhez a játékhoz hasonlította az elnökválasztási kampányt. A műsorvezető arról kérdezte, hogy vajon Romney számára nem jelent-e túl nagy veszélyt az, hogy az előválasztások során a konzervatív riválisaitól érkező támadások miatt túlságosan a jobbszélre szorul, és emiatt elfordulnak tőle a mérsékelt választók a novemberi elnökválasztás előtt. “Azt gondolom, hogy az őszi kampányra megnyomod az újraindítás gombot. Olyan, mint egy Etch A Sketch, megrázod, és kezded az egészet újra” - mondta Fehrnstrom.

Romney tanácsadójának nyilatkozata

Az ugyan nem volt egyértelmű, hogy pontosan mit értett újraindítás alatt, de ez az egy mondat azonnal a kampány középpontjába került. A riválisok azt állították, hogy ez nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy Romney átveri a választókat, és most ugyan azt állítja, hogy ő egy elkötelezett konzervatív politikus, de ha ő lesz a demokrata Barack Obama kihívója a novemberi elnökválasztáson, akkor liberálisabb nézetekre fog váltani. “Romney stábjában még annyi tisztesség sincs, hogy megvárják a jelöltség megszerzését annak megmagyarázásával, hogyan árulnak el bennünket” - jelentette ki Gingrich. Santorum pedig nem is elégedett meg a szóbeli támadással, hanem egyik munkatársát elküldte Romney egyik rendezvényére, hogy a közönség tagjainak Etch A Sketch játékokat osztogasson.

Gingrich a gyerekjátékkal

Romney azt állította, hogy mindez teljes félreértelmezése tanácsadója nyilatkozatának. Szerinte Fehrnstrom csupán arra utalt, hogy az előválasztások lezárulta után kezdődő általános választási kampánynak más a természete, máshogy állnak hozzá az adománygyűjtéshez, az üzenetek továbbításához és a rendezvények szervezéséhez is. “Konzervatív republikánusként kampányolok, konzervatív republikánus kormányzó voltam és konzervatív republikánus jelölt leszek” - jelentette ki újságíróknak Romney, hangsúlyozva, hogy ugyanazokat a nézeteket fogja képviselni ősszel is, mint most.

Romney problémája azonban az, hogy a kampányát kezdetek óta épp az a sokak szerint elvtelen rugalmasság árnyékolta be, amelyre tanácsadójának nyilatkozata utalt. Komoly támadási felületet jelentett számára, hogy politikai pályájának korábbi szakaszaiban sokkal liberálisabb nézeteket képviselt, mint most, amikor a konzervatív republikánus szavazók támogatását akarja megszerezni. Régebben például támogatta az abortuszhoz való jogot, most viszont ellenzi, Massachusetts kormányzójaként pedig olyan egészségügyi törvényt fogadtatott el, amely kísértetiesen hasonlít a republikánusok által hevesen támadott Obama-féle reformra.

Rátaláltak a gyenge pontjára - Forrás: Flickr Mitt Romney

Ráadásul Romneyról ettől függetlenül is kialakult az a kép, hogy görcsös megfelelési kényszerrel igyekszik elnyerni az elnökjelöltséget. Amikor például az egyik őszi tévévitában azzal támadták, hogy a kertjének karbantartásán illegális bevándorlók is dolgoztak, akkor ezt részben azzal az érvvel próbálta visszautasítani, hogy állami tisztségért kampányolva nem engedheti meg magának, hogy törvénytelenséget kövessen el. Az utóbbi hetekben pedig az váltott ki visszatetszést egyes republikánus választókban, hogy északi politikus létére a déli államokban kampányolva a helyi akcentust erőltette, és azzal büszkélkedett, hogy reggelire a helyiek hagyományos ételét eszi.

Így talán ha egy másik potenciális jelölt tanácsadójának a szájából hangzott volna el az Etch A Sketch-hasonlat, akkor nem is érdekelt volna senkit, Romney esetében azonban ez a nyilatkozat egy régóta meglévő gyenge pontjára irányította rá a figyelmet. Az első reakciók alapján riválisai nem fognak leszállni erről a szerencsétlennek bizonyult mondatról, és már most tele van a Youtube olyan videókkal, amelyek a rajztáblán keresztül próbálják bizonygatni azt, hogy Romney szó szerint bármit hajlandó megtenni az elnökjelöltség megszerzéséért.

Ez az ügy ráadásul a legrosszabb pillanatban jött Romney számára. Az elmúlt néhány napban fölényes győzelmet aratott két előválasztáson is (Puerto Ricón és Illinois államban), és így még tovább erősítette pozícióját a versenyben tőle lemaradni látszó Rick Santorummal szemben. Ehhez hozzájött még az is, hogy az egyik legismertebb republikánus politikus, Jeb Bush korábbi floridai kormányzó (és az előző elnök, George W. Bush testvére) nyíltan a támogatásáról biztosította Romneyt, és olyan hírek jelentek meg, hogy hasonló lépésre készül több más vezető republikánus is. Nagy nap lehetett volna tehát a szerda Romney számára, ha ez az ártatlan gyerekjáték nem zavar be a képbe.

Ez a poénkodás nem is keltett volna ki komolyabb érdeklődést politikai körökben, ha Mankiw történetesen nem az illinois-i győzelmével a pozícióját tovább erősítő lehetséges republikánus elnökjelölt, Mitt Romney tanácsadója lenne. Ahogy a Politico megjegyezte, Mankiwnek sikerült egy csapásra két fontos választói csoportot is megsértenie: az időseket és a latinokat (akik számára érzékeny téma a bevándorlás).

Egyelőre nem lett komolyabb problémája Romneynak a blogbejegyzésből, az érdeklődő újságíróknak pedig Mankiw egyértelművé tette, hogy viccnek szánta fotó közzétételét. Nem lenne azonban meglepő, ha ez a poén előbb-utóbb megjelenne demokrata kampányfilmekben, főleg az után, hogy épp kedden tették közzé költségvetési javaslatukat a képviselőházat uraló republikánusok. Ebben kemény megszorítások vannak, ami egyebek mellett kiterjed az idősek egészségügyi ellátásának fedezését szolgáló Medicare-re is.

A demokraták már szinte a tenyerüket dörzsölve várták ennek bejelentését, tudják ugyanis, hogy az idősügyi ellátás védelmezésével jó pontokat szerezhetnek maguknak a választók egy jelentős részénél. Ebben pedig talán jól jön majd Romney tanácsadójának bejegyzése is.

Romney győzelmében minden bizonnyal közrejátszott, hogy a Puerto Rico-i kormányzó már januárban támogatásáról biztosította őt. Santorum nevéhez eközben egy szerencsétlen megjegyzés fűződött, egy helyi lap ugyanis idézett tőle egy mondatot, amely szerint a szigeten élőknek az angolt kell elsődleges nyelvvé nyilvánítani ahhoz, hogy Puerto Ricóból állam lehessen (erről novemberben tartanak népszavazást az Egyesült Államokhoz tartozó területen). A latin kultúrájukra büszke, spanyol nyelvet beszélő szigetlakók körében ez az elképzelés nem túl népszerű, ráadásul nincs is olyan szövetségi törvény, amely előírná, hogy az angolnak kell lennie az elsődleges nyelvnek.

Santorum azt állította, hogy eltorzították a mondanivalóját, de az eredmény alapján nem sikerült maga mellé állítania a helyieket, pedig még csupasz felsőtestét is megmutatta nekik. Nem mintha Romneynak ne lennének problémái a latin szavazókkal: a bevándorlás ügyében képviselt keményvonalas álláspontjával nehéz lesz megnyernie őket a novemberi elnökválasztáson, már ha valóban ő lesz a republikánusok jelöltje Barack Obamával szemben.

Az előválasztás szempontjából túl nagy jelentőséggel nem bíró Puerto Rico után következő helyszín már fontosabb terepnek tűnik. Kedden Illinois államban tartanak előválasztást, ahol a felmérések szerint Romney áll jobban, de Santorumot sem lehet azért leírni.

Az árnyaltság ellenére persze Palin nem jön ki túl jól a filmből, amelynek azonban hitelességet ad az, hogy az egykori McCain-stáb két meghatározó tagja (Steve Schmidt főtanácsadó és Nicole Wallace kommunikációs tanácsadó) is valósnak ítélte meg az abban bemutatott történéseket. Ambíciózus és számító, tájékozatlan, de nem feltétlenül buta, színészi képességei kiválóak, anyaként pedig odaadó - néhány szóban összefoglalva ilyen kép rajzolódik ki Palinről a film alapján, amelyre megéri rászánni azt a két órát, amíg tart. Tippeket nem adok, hol lehet hozzájutni, de itt egy részlet a végéről, amelyben Schmidt leüvölti Palint, aki mindenáron beszédet akar mondani a választás estéjén.

Ezt a fotót a Buzzfeed tette közzé, és ha valaki esetleg nem ismerné fel, akkor az egyébként konzervatív mellényeiről ismert Rick Santorum látható rajta. A kép Puerto Ricoban készült, ahol vasárnap tartanak előválasztásokat, és Santorum a csütörtöki kampányrendezvényei után szakított egy kis időt a napozásra. Egy pénteki interjúban kommentálta is a fotót, közölte például, tudja, hogy le kellene fogynia kb. 10 kilót, és hozzátette azt is, hogy elnézést kér az emberektől a nem feltétlenül szép látványért.

Csütörtök este tették közzé azt a korábban már itt is beharangozott filmet, amelyet Obama elnökségéről készített David Guggenheim, az Oscar-díjas dokumentarista. Tévedés ne essék, ez egy kampányfilm, azon belül is a hatásvadász alműfajhoz tartozik, de annak nagyon profi, és a 17 perc egyáltalán nem tűnik soknak ebben a félperces szpotokra optimalizálódott világban.

A film erőssége nyilván nem az árnyalt és tárgyilagos értékelés (Guggenheim maga mondta egy interjúban, hogy semmilyen negatívumot nem lát Obama elnökségében, és ennek megfelelően valahogy kimaradt a be nem tartott ígéretek felsorolása), és én most itt csak két apróságra hívnám fel a figyelmet. Az egyik, hogy milyen látványosan megöregedett Bill Clinton (először a hangját hallani, és alig ismertem fel), a másik, hogy feltűnően sokat szerepel benne Elizabeth Warren, aki a demokraták új hőse lett, amikor a Massachusetts-i szenátori kampányba beszállva a republikánus gazdaságpolitika fő kritikusává lépett elő. Az ő megjelenése a filmben jelez valamit talán az Obama-kampány irányából is.

A CBS és a New York Times kedden közzétett közös kutatása szerint azonban mindössze a választók 41 százaléka ítélte meg kedvezően Obama tevékenységét, és 47 százalék elítélően nyilatkozott róla. Ez jelentős gyengülés az egy hónappal ezelőtti adatokhoz képest, amikor hosszú idő után először elérte az 50 százalékot azoknak az aránya, akik pozitívan értékelték Obama munkáját.

Rossz híreket kap mostanában - Forrás: White House Flickr

A változásnak több oka is lehet. Ott vannak például az afganisztáni háborús helyzet törékenységéről érkező egyre borúsabb hírek, vagy az állítólag atombomba építésére készülő Irán körüli kérdőjelek. Valószínűleg a legnagyobb szerepet azonban az játssza a romló megítélésben, hogy elszabadultak az üzemanyagárak, és ez érzékenyen érinti a legtöbb amerikait.

A Fehér Ház már az áremelkedés első jeleinél kommunikációs offenzívába kezdett annak érdekében, hogy meggyőzze a választókat, az elnök mindent megtesz ugyan a probléma kezelése érdekében, de gyors megoldásra nincs lehetősége. Az idézett felmérés szerint azonban a választók többsége (54 százaléka) azt gondolja, hogy az elnöknek komoly befolyása van az üzemanyagárakra, és ezt igyekeznek kihasználni a republikánus ellenfelek is, akik többek között Obama Irán-politikájára, illetve az energetikai döntéseire próbálják visszavezetni a növekvő árakat.

Bár a felmérések szerint Obama még mindig erősebb bármelyik lehetséges republikánus elnökjelöltnél, ezek a fejlemények is mutatják, hogy bármennyire is kedvező lehet számára az eldurvuló republikánus belharc, attól még nehéz terepen kell megküzdenie az újraválasztásáért.

Most például az a legújabb produkciója, hogy tősgyökeres észak-keletiként úgy próbálja eladni magát a déli választóknak, mintha közülük való lenne. Elkezdte utánozni a kiejtésüket, hirtelen kiderült róla, hogy nagyon is szereti a country zenét, a kampányrendezvényeken pedig azzal büszkélkedik, hogy a helyiek egyik kedvenc ételének számító grízt eszi reggelire.

Ilyen a déli Romney

Ezzel nem feltétlenül szerez jó pontokat minden helyi republikánusnál (egyikük a Politicónak azt mondta, a délieket nem lehet átverni, és Romney jobban tenné, ha saját magát adná), de a felmérések szerint működik a dolog. Bár múlt héten még maga Romney is utalásokat tett arra, hogy nincs sok esélye az előválasztási küzdelemben sorra következő Alabama és Mississippi államokban, a legutóbbi kutatások szerint mindkét helyszínen van reménye a győzelemre.

A Real Clear Politics összesítése szerint mindkét államban szoros verseny alakult ki három politikus – Romney mellett Newt Gingrich és Rick Santorum – között. Bár Romney korábban nagyon komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy félreállítsa az útból Gingrichet, most vélhetően nagyon is örül a jelenlétének. Gingrich és Santorum ugyanis egyaránt arra törekszik, hogy maga mögé állítsa a párt vallásos konzervatív irányzatához tartozókat, ezzel a versengéssel azonban meg is osztják ezeket a szavazókat. Ez különösen fontos szempont a déli államokban - mint amilyen Alabama és Mississippi -, ahol hagyományosan erősek ezek a választói csoportok.

Itt épp chilis csirkével, de a grízt is szereti - Forrás: Romney Flickr

A felmérések alapján nem lehet megjósolni, hogy milyen eredmények várhatók a keddi előválasztásokon, de ha Gingrich nyerni tud akár egyik államban is (elvégre mellette kampányol Chuck Norris is), azzal kaphat némi lendületet a kampánya. Egyes kutatások szerint ugyan Santorum halványan le van maradva a másik két jelölthöz képest, de legutóbbi sorozatos győzelmei után nem valószínű, hogy pusztán a mostani szavazások eredményének hatására meggondolná magát, és kiszállna.

Közben egyre több olyan nyilatkozat hangzik el a különböző kampánystáboktól, amelyek arra utalnak, hogy mindenki elhúzódó harcra számít. Ha tényleg talpon marad Romney, Santorum és Gingrich (meg persze ne feledkezzünk meg Ron Paulról sem, aki ugyan eddig egy előválasztási fordulót sem nyert meg, de szintén nem mutatja a jelét annak, hogy ki akarna szállni), akkor nehéz lesz egyik versenyzőnek begyűjtenie a jelölés bebiztosításához szükséges 1144 küldötti támogatást. Ezek azok a küldöttek, akik augusztusban összegyűlnek majd a floridai Tampában, hogy megnevezzék a párt jelöltjét a novemberben esedékes elnökválasztásra. Ez elvileg csak egy formalitás lenne, de a mostani kiélezett verseny alapján egyre valószínűbb forgatókönyvnek tűnik az, hogy csak az utolsó pillanatokban – vagyis a floridai konvención - dől el a küzdelem.

A kansasi caucus így inkább csak egyfajta felvezető a keddi előválasztási fordulókhoz, amikor Alabama és Mississippi államban lesznek szavazások. A felmérések szerint mindkét helyen nyitott a verseny, és mivel déli államokról van szó, így elsősorban arra lesz érdemes figyelni, hogyan szerepel majd Santorum és Newt Gingrich. Mindketten a republikánus párt konzervatív irányzatához tartoznak, és ha valamelyikük félreállna, akkor az állva maradó jelölt nagyobb eséllyel küzdhetne meg a korábban liberálisabb nézeteket valló, pragmatikusabb politikusnak tűnő Romneyval.

Egyelőre azonban sem Gingrich, sem Santorum nem adta jelét annak, hogy ki akarna szállni. A mostani caucusgyőzelemnek annyi jelentősége mindenképp van, hogy tovább erősíti Santorumot, és ha törésre kerül a dolog Gingrich-csel szemben, akkor ennyivel is több szól majd az ő maradása mellett.

Obama jó hírt kapott - Forrás: White House Flickr

Most épp így alakul a helyzet, a pénteken közzétett adatok szerint ugyanis az elmúlt hónapokhoz hasonlóan tovább folytatódott a robusztus munkahelyteremtés. Februárban összesen 227 ezer új munkahely jött létre, és ugyan a munkanélküliségi arány 8,3 százalékon maradt, valójában ez is pozitív jelnek tekinthető.

Az arány ugyanis azért állt meg a januári szinten, mert sok olyan ember is újra elkezdett munkát keresni, akik korábban annyira reménytelennek látták a saját kilátásaikat, hogy kivonultak a munkaerőpiacról. (A munkanélküliségi arány megállapításánál az aktívan állást keresők számának figyelembe vételével számolnak.) A jó hírek sorába tartozik az is, hogy a januári és decemberi adatokról megállapították, hogy valójában akkor több álláshely keletkezett, mint ahogy azt korábban közölték.

Ha folytatódik ez a trend, akkor Obama fényes kilátásokkal fordulhat rá a novemberben esedékes elnökválasztásra. Nemcsak a gazdasági helyzet tűnik hónapról-hónapra jobbnak, de a republikánus oldalon zajló jelöltkeresés is egyre kínkeservesebb.

Már lassan az államok felében megtartották az előválasztásokat, de a párt továbbra is vívódik a kultúrharcos (Rick Santorum és Newt Gingrich) és a pragmatikus (Mitt Romney) irány képviselői között. Ráadásul bárki is lesz a jelölt, a fő muníciót az adhatná neki, hogy a választókat továbbra is a gazdasági talpraállás érdekli leginkább. Ha az emberek azt látják, hogy a mostani főnök is jól végzi az ezzel kapcsolatos munkát, akkor nem feltétlenül fognak a lecserélésén gondolkodni. Így ha még jön néhány, a maihoz hasonló állásadat, akkor Obama kiütheti a republikánusok kezéből a legveszélyesebb fegyvert.

Johnson még alul is becsülte az időtávot, a déli államokban ugyanis még most is alig tudnak labdába rúgni a demokraták a republikánusokkal szemben. Ez egyben azt is jelenti, hogy az elnökválasztáson nem igazán számítanak komoly tényezőknek ezek az államok, mert úgyis mindenki tudja, miként fognak szavazni. A legutóbbi, 2008-as választáson azonban némileg változott a helyzet, és Obama két olyan államban – Virginia és Észak-Karolina – is nyerni tudott, amelyek stabil republikánus bázisnak számítottak.

Ebben vélhetően szerepe volt annak is, hogy a republikánus jelölt az a John McCain volt, aki kifejezetten gyengén szerepelt a déli államokban az előválasztások során. Akkor ott volt ugyanis Mike Huckabee korábbi arkansas-i kormányzó, aki sorra nyerte az előválasztásokat ezekben az államokban.

Most nincs hasonló potenciális jelölt, a déli szavazatok egyelőre megoszlani látszanak a versenyzők között, amit jól illusztráltak a szuperkedd eredményei. Virginiában nyert Mitt Romney, bár igaz, hogy regisztrációs okok miatt nem szerepelt a szavazólapon sem Newt Gingrich, sem Rick Santorum. Georgia államban győzött Gingrich, de erre számítani lehetett, miután szűkebb hazájáról van szó, amelyet hosszú ideig képviselt a kongresszusban. Tennessee-ben viszont Santorum nyert, méghozzá magabiztos fölénnyel.

Egyelőre nincs tehát egyértelmű kedvence a Délnek, viszont hamarosan tisztulhat a kép, március 13-án tartják ugyanis az előválasztásokat Alabama és Mississippi államokban. Mindkettő fontos terepe lesz a folytatódó küzdelemnek.

Azt egy kicsit bonyolult elmagyarázni, hogy pontosan miért is van ez így, de megpróbálkozom vele. Kezdjük ott, hogy a republikánus jelöltség sorsa hivatalosan az augusztusi floridai pártkonvención fog eldőlni, amikor az ott résztvevő küldöttek megnevezik azt, akit a párt indít a novemberi elnökválasztáson. Ahhoz, hogy valakiből jelölt lehessen, legalább 1144 küldött támogatására van szükség, a most zajló előválasztási küzdelem tétje pedig az, hogy az egymással versengő politikusok közül ki tud maga mögött több küldöttet felsorakoztatni.

Mivel Ohio a nagyobb államok közé tartozik, így itt viszonylag sok - szám szerint 66 - delegáltért folyik a küzdelem, akiknek felosztása egy bonyolult számítási rendszer szerint történik. A 66 küldött többségéről, 48-ról az dönt, hogy milyen eredmény születik a 16 kongresszusi választási körzetben. Minden egyes körzetben 3 küldötti mandátumot lehet elnyerni, és ezek ahhoz a politikushoz kerülnek, aki az adott körzetben a legtöbb szavazatot kapja.

Ha még valaki tudja követni, akkor térjünk rá arra, hol és mit rontott el Santorum. Ahhoz, hogy egy politikus küldötteket állítson maga mögé, jó előre le kell adnia azoknak az embereknek a nevét, akik győzelme esetén az ő delegáltjai lesznek a floridai konvención. Na, ez volt az, ahol Santorum hibázott. Hónapokkal ezelőtt le kellett volna adni a listákat, ő azonban a 16 körzetből háromban egyáltalán nem nyújtott be ilyet, hat másikban pedig csak egy hiányos névsort tudott prezentálni. Tegyük hozzá, nem hosszú listákról van szó, minden egyes körzetben 3 lehetséges küldött nevét - tehát összesen 48-at -, kellett volna leadni.

Mivel három körzetben egyáltalán nincs leadva névsora Santorumnak, így 9 küldötti mandátum eleve kénytelen lemondani. A hiányos listák miatt további 9 küldött eshet ki számára, ami már súlyos vérveszteséget jelenthet egy ilyen kiélezettnek ígérkező versenyben, mint amilyennek a keddi forduló tűnik. És hogy még nagyobb legyen Santorum problémája, mindennek tetejébe épp olyan körzetekben vannak hiányosságai, amelyek egyébként számára kedvezőbb terepnek számítanak.

És ha ezek után még mindig akad valaki, akit érdekelnek a küldöttek elosztásának rejtelmei, akkor azt nem fosztanám meg attól, hogy vajon mi lesz a maradék delegáltaknak a sorsa. 48 dől el tehát a kongresszusi körzetekben, így marad további 18. Ezek többségét, 15-öt, arányosan elosztják azok között, akik az egész államot tekintve legalább 20 százaléknyi szavazatot kaptak. De még ne dőljön hátra senki, erre is van ugyanis egy külön szabály: ha valaki abszolút többségre tesz szert, akkor nincs osztozkodás, mert ez az induló megkapja mind a 15 küldöttet.

Ha ez is eldőlt, akkor még mindig van 3 delegált. Ezek az úgynevezett szuperküldöttek, akik jellemzően a párt helyi vezetőiből kerülnek ki, és nekik nem kell figyelembe venni az előválasztási eredményt, hanem azt támogatnak a jelöltségért versenyző politikusok közül, akit akarnak. Nekik van a legegyszerűbb dolguk, mert nem kell foglalkozniuk ezzel a keszekusza számítási rendszerrel.

Egy korábbi bejegyzésben már volt szó arról a történetről, amelyre utal a New Yorkernek ez a nagyon frappáns (a kocsiban Mitt Romney-t, a tetőn Rick Santorumot ábrázoló) címlapja, de bemásolom ide is még egyszer.

A Romney-család 1983-ban útnak indult Mitt Romney szüleinek a Huron tó kanadai oldalán fekvő nyaralójához. Egy fehér Chevy kombiban utaztak, amely annyira tele volt pakolva bőröndökkel, hogy nem maradt hely a kutyának, a Seamus nevű ír szetternek. Mitt Romney ezért azt találta ki, hogy az állatot betette egy kutyahordozóba, azt pedig felkötötte a tetőcsomagtartóra.

Romney körültekintő volt, és a hordozónak az előre néző oldalát lefedte, hogy megvédje a kutyát a menetszéltől, de így sem sikerült bonyodalmak nélkül megúszni az utazást. Órákkal az indulás után ugyanis az egyik Romney-fiú felkiáltott: "Apa! Ez durva!" A gyerek annak a látványába borzadt bele, hogy a hátsó szélvédőt egy barna folyadék borította be, amely nyilvánvalóan a tetőn utazó kutyából származott.

A gyerekek ugyan kórusban fújoltak, az apa azonban hidegvérrel megoldotta a helyzetet. Félreállt az autóval egy benzinkúton, egy slaggal leverette a kocsit és letisztította a kutyát, majd folytatták tovább az utazást. Seamus nem kapott új helyet, az út hátralévő részét is a tetőcsomagtartóra kötözött hordozóban töltötte.

Ritka eset ez, Limbaugh egész tevékenységének az a lényege, hogy provokál és sérteget, és ezekért a megnyilvánulásaiért nem szokott bocsánatot kérni. Most is az történt, hogy a szerdai kurvás megjegyzés után még tovább támadta a diáklányt és azokat, akik vele egyetértenek.

A közleményből nem egyértelmű, hogy néhány nappal később mégis mi vezette a bocsánatkérésre Limbaugh-t, de ebben talán nemcsak a politikai bírálatok (amelyek nemcsak demokrata, hanem az általa támogatott republikánus oldalról is érkeztek) játszottak szerepet, hanem az is, hogy műsorának több állandó hirdetője is bejelentette szerződésbontási szándékát.

Az igazán nagy kérdés persze az, vajon Limbaugh hogyan értékelné a saját viselkedését. Amikor pár héttel ezelőtt egy konzervatív alapítvány a liberális oldalról érkező támadások hatására megváltoztatta egy támogatási döntését, akkor Limbaugh volt az, aki a leghangosabban bírálta ezt a döntést. “Megadták magukat a femináciknak. Ez megdöbbentő!” - harsogta Limbaugh. Vajon mit mondana most saját magáról?

Limbaugh elkötelezett republikánus, azon belül is a liberális demokratákat ősellenségnek tartó konzervatív irányzat egyik legismertebb hangadója. Szavait nem válogatja meg soha, sőt, nyilvánvalóan az általa gyakran szidott liberálisok provokálására törekszik. Most legutóbb azzal háborított fel őket (meg valószínűleg másokat is), hogy lekurvázott egy diáklányt, aki felszólalt az Obama-kormányzat fogamzásgátlási politikájának védelmében. (Ez még mindig annak a vitának a része, amely akörül forog, hogy a kormányzat kötelezheti-e a munkáltatókat arra, hogy a dolgozóknak nyújtott egészségügyi ellátás részeként fedezzék a fogamzásgátlással járó költségeket is.)

Forrás: Youtube

Egy kongresszusi bizottsági meghallgatáson mondta a Sandra Fluke nevű egyetemi diáklány, hogy szükség van a demokrata elnök által szorgalmazott intézkedésre, és ezzel bekerült Limbaugh célkeresztjébe. Fluke egy katolikus egyetemre jár, aminek azért van jelentősége, mert ezek a vallási hátterű intézmények tiltakoztak az elnöki rendelkezés ellen.

„Mit mond mindez Fluke hallgatóról, aki elmegy egy kongresszusi bizottság elé és lényegében azt mondja, hogy fizetni kell neki azért, hogy ő szexeljen?” – tette fel a kérdést szerdán a műsorvezető, majd egyből meg is válaszolta: „Mivé teszi őt mindez? Egy kurvává, nem igaz? Ez azt jelenti, hogy ő egy prostituált. Pénzt akar azért, hogy szexeljen. Olyan sokat szexel, hogy nem engedheti meg magának, hogy fizessen a fogamzásgátlásért. Azt akarja, hogy önök és én, az adófizetők fizessenek neki azért, hogy szexeljen.”

Nem túl meglepő módon heves tiltakozást váltottak ki ezek a mondatok, Limbaugh-ra azonban az a jellemző, hogy ilyenkor még magasabbra emeli a tétet. Csütörtöki műsorában már arról beszélt, hogy egyrészt ő maga nagyon szívesen vesz aszpirint minden nőnek a Sandra Fluke által látogatott egyetemen, és azt ajánlja nekik, hogy azt a tablettát szorítsák be a térdük közé fogamzásgátlás gyanánt. Másrészt azt mondta, hogy ha a nők azt várják, hogy az adófizetők állják a fogamzásgátlás költségeit, akkor rögzítsék videón a szexuális életüket, és tegyék közzé az interneten. Ez az alábbi videóban meghallgatható:

Most tekintsünk el attól, hogy Limbaugh a nőkre koncentrál, és nagyvonalúan átsiklik afelett a tény felett, hogy a fogamzásgátlással szoros összefüggésben lévő szexben nagy szerepe van a férfiaknak is. Ezeknek a megszólalásoknak ugyanis önmagukon túlmutató politikai jelentősége van: néha nehéz eldönteni, hogy valójában melyik politikai oldalnak is szolgálják valójában az érdekeit Limbaugh nagy vihart kavaró műsorai.

A New York Times-on található rövid portré szerint a 90-es években oroszlánrésze volt a republikánusok látványos megerősödésében és a Clinton elnök elleni impeachment eljárásban. Másrészt ugyanakkor úgy tűnik, mintha a demokraták is örömmel ugranának minden egyes mondatára, és próbálnák bizonygatni, hogy a Limbaugh valójában a republikánus pártot szimbolizálja. Ez persze valószínűleg így nem egészen igaz, de a republikánus vezetőknek meg nyilván kényelmetlen lenne elhatárolódni egyik leghűségesebb és legbefolyásosabb támogatójától.

A kongresszusi demokraták most is tiltakozó levéllel fordultak John Boehner képviselőházi elnökhöz, aki egyelőre nem reagált erre. Valószínűleg azonban nem kell sokáig várnia, mire Limbaugh újra mond valami olyat, ami tiltakozási hullámot indít el.

Update 22:08-kor:
Egyre nagyobb hullámokat ver ez az ügy. Egyrészt Boehner végül is szóvivője útján közölte, hogy helytelennek tartja Limbaugh megfogalmazását, bár hozzátette azt is, azt sem tartja ízlésesnek, hogy a demokraták adománygyűjtési célokra próbálják felhasználni az ügyet.

Közben még Barack Obama elnök is beszállt, felhívta ugyanis telefonon az érintett lányt, Sandra Fluke-ot, és köszönetet mondott neki a kiállásáért.

Ezek közül is kiemelkedik Ohio. Ennek az egyébként kissé ingerszegény városairól ismert államnak mindig is kulcsszerepe volt az elnökválasztások történetében, republikánus politikus soha nem tudott győzni anélkül, hogy itt nyert volna. Most ugyan még csak az előválasztásoknál tartunk, de ettől még fontos, hogyan mutatkoznak be itt a lehetséges jelöltek.

Ohio annak köszönheti fontosságát az elnökválasztásokban, hogy demográfiai adottságai miatt nem sorolható be egyik párt mögé sem. Ez azt is jelenti, hogy nem feltétlenül rezonálnak túl jól a harcosan pártos üzenetek, márpedig a mostani republikánus kampányt a politikai szélsőség kategóriájába tartozó megnyilvánulások kísérik. Különösen igaz ez Rick Santorum megerősödése óta, aki megváltoztatta a kampányt uraló témákat.

Míg eddig főleg a gazdaság rendbetételéről szóló, ami széles rétegek számára vonzó üzenet volt a fő irány, addig Santorum olyan kérdések felvetésével kampányol, hogy vajon helyes-e az állam és egyház szétválasztása (szerinte nem), vagy hogy helyesen tette-e Obama, amikor továbbtanulásra biztatta az amerikaiakat (szerintem ez sznobság volt az elnöktől).

Romney sem feltétlenül passzol azonban az ohiói választói környezethez. Ahogy arra a Washington Post rámutatott, ebben az államban is meghatározó az autóipar, és a választók nyilván nem felejtették el Romneynak, hogy annak idején ő ellenezte az iparág állami megmentését. Azzal sem szerezhetett túl sok jó pontot, hogy tavaly támogatta a közszférában dolgozók szakszervezeti jogainak megnyirbálását, amit azonban később az ohióiank nagy többséggel utasítottak el egy népszavazáson.

Nem véletlen tehát, hogy Romney első útja a mostani előválasztások után egyből Ohióba vezet. Biztosan nem lesz sokáig egyedül, ez az állam túl fontos a versenytársainak is.

Michigan azért is fontos helyszín, mert szimbolikus jelentőséggel bír Romney számára. Ott született, ott nőtt fel, apja pedig kormányzója is volt az államnak. Ha veszít, akkor az súlyos csapást jelent a kampánya számára, ha viszont nyer, akkor lendületet kaphat az őt szorongató Santorummal szemben. Rick Santorum azonban nem hagyja magát, és mindent bevet a győzelem érdekében. Ebbe még belefér az is, hogy az általa is rendszeresen keményen támadott demokraták helyi erőit biztatja arra, szavazzanak rá, és ezzel gyengítsék Romneyt.

Santorum mindent bevet - Forrás: Santorum Facebook

Erre a szokatlan akcióra egy jogi kiskapu ad lehetőséget. Az előválasztások többsége ugyanis zárt, és csak az adott párthoz regisztrált szavazók vehetnek rajta részt, Michiganben azonban kicsit más a helyzet. Bár elvileg ez a szavazás is csak a republikánusok számára nyitott, a helyi pártszabályok szerint  bárki a helyszínen republikánusnak vallhatja magát, és azt sem akadályozza semmi, hogy aztán később visszaváltozzon demokratává.

Santorum kampánystábja hétfőn automata telefonhívásokkal próbálta győzködni a demokrataként azonosított szavazókat. „Kedden csatlakozzon azokhoz a demokratákhoz, akik egy hangos üzenetet küldenek Mitt Romneynak!” – hangzik az üzenet, amelyről Romney nem túl meglepő módon elítélően nyilatkozott. „Santorum szenátor valami olyasmit csinált ma, ami egy megtévesztő és mocskos trükk” – fogalmazott Romney a Fox Newsnak adott interjújában.

A helyzet ugyanakkor az, hogy a helyi demokraták és a hozzájuk kötődő szakszervezetek már Santorum buzdítása nélkül is szervezkedtek Romney ellen. Két ok vezérli őket abban, hogy beleavatkozzanak a republikánusok között zajló küzdelembe.

Az egyik az, hogy Romney ellenezte a Michiganben meghatározó autógyártó cégek állami megsegítését (erről 2009-ben döntött Obama elnök), és ezt azóta sem felejtették el neki. A másik tényező kevésbé személyes, sokkal inkább politikai kalkuláció, a demokraták ugyanis úgy számolnak, hogy számukra sokkal veszélyesebb lenne, ha a pragmatikusabb Romney lenne a republikánus elnökjelölt a novemberi választáson, mintha a keményvonalas konzervatív – és a választókat leginkább aggasztó gazdasági problémák helyett inkább erkölcsi kérdésekről szónokló – Santorum.

Romney azt mondja, nem fél attól, hogy az esetlegesen ellene szavazó demokraták komoly hatással lesznek majd az eredményre. Ha mégis, és emiatt elbukja a michigani fordulót, az persze kínos lesz számára, de legalább mentségként elmondhatja majd, hogy egy olyan összeesküvés áldozata lett, amelyben riválisa összefogott az ősellenséggel.

Látják azt a néhány embert ott valahol a pálya közepén? Na, ők Mitt Romney támogatói.

Az történt ugyanis, hogy a szervezők a 65 ezer férőhelyes detroiti Ford Field stadiont választották a politikus gazdasági programját bemutató rendezvény helyszínéül. Erdetileg egy másik, szerényebb helyben gondolkodtak, de úgy számoltak, hogy az túl kicsi lesz, és így döntöttek végül a Ford Field mellett. A pénteki rendezvényre ugyanakkor mindössze 1200 ember érkezett, ami szép szám, de persze egy ekkora tömeg eltörpült a hatalmas stadionban.

Mindez nem is lett volna probléma, ha pusztán a tévéközvetítések felvételei jelennek meg, a kamerák ugyanis a közönségre és a szónokló politikusra koncentráltak. Már a rendezvény ideje alatt elkezdett terjedni azonban sok fotó a Twitteren és Facebookon, amelyekből egyértelműen kiderült a szerencsétlen helyszínválasztás. (A fenti fotót egy újságíró, a Washington Examinernek dolgozó Byron York készítette.)

Mint arra a New York Times rámutat, Romney ellen dolgozott ráadásul az is, hogy a beszéd fontosabb elemeit (a jövedelemadók 20 százalékos csökkentése, a jóléti programok átadása az államoknak) már napokkal előtte kiszivárogtatta a stábja, így az újságíróknak nem igazán maradt hírérték az eseményben, és ezért a legtöbben inkább a szervezési furcsaságot emelték ki.

Ha a helyszínválasztás nem lett volna elég, Romney még egy szerencsétlennek bizonyuló megjegyzést is tett a rendezvény végén. Amikor arról kérdezte a közönség egyik tagja, hogy miért lenne ő a legjobb jelölt Barack Obamával szemben, akkor elkezdett arról beszélni, hogy mennyire szereti az autókat és persze ezáltal az autóiparáról híres Detroitot. Ennek bizonygatására megjegyezte, hogy egy Ford Mustangot és egy Chevy pick upot vezet, a felesége pedig “egy pár Cadillacet”.

Romneynak már eddig is volt több olyan elszólása, amely a gazdagsága fitotgtatásának tűnt, és ez a “pár Cadillac”-es fordulat beleillik ebbe a sorba. Bár az amerikaiakra általában nem jellemző, hogy irigykednének mások sikereire és gazdagságára, a mostani sanyarú gazdasági helyzetben nem feltétlenül szerencsés a politikusok részéről dicsekedni a vagyonukkal. Főleg úgy, hogy Obama épp arra építi a kampányát, hogy míg szerinte a republikánusok a leggazdagabb réteg érdekeit képviselik, addig ő a középosztályt védi. Ha Romney lesz a republikánusok elnökjelöltje, akkor nem lenne meglepő, ha ez a cadillaces elszólás felbukkanna majd demokrata hirdetésekben.

Ez történik most a kongresszusban 16 évet eltöltő (1990-től 2006-ig) Rick Santorummal is, aki a két héttel ezelőtti előválasztási fordulók megnyerése után az egyik nagy esélyes arra, hogy a republikánus párt jelöltje legyen a novemberi elnökválasztáson. Szerda este tartották a kampányban résztvevő négy politikus közötti legutóbbi vitát, és ezen fő riválisa, Mitt Romney egykori massachusetts-i kormányzó nekiesett Santorumnak, és orra alá dörgölte korábbi kongresszusi szavazatait.

Egy kemény vita az úgynevezett earmarkokról, vagyis a törvényhozás által megszavazott, konkrét projektekre vonatkozó támogatásokról

Santorum támogatott több olyan projektet is, amelyek később pazarlónak bizonyultak (erről vitáznak a fenti videóban). Igennel szavazott arra az oktatási törvényre is, amelyet ugyan a republikánus George W. Bush elnök fogadtatott el, de amely most a republikánusoknál meghatározó konzervatív választók szemében nem számít jó pontnak.

Santorum védekező pozíciót vett fel, és elismerte, hogy követett el hibákat törvényhozóként, de közben elejtett néhány szerencsétlennek tűnő megjegyzést is. Azt mondta, hogy az oktatási programra annak ellenére szavazott igennel, hogy ellene volt az elveknek, amelyben hitt. A helyi közönség ezt zúgolódva fogadta, és kérdéses, mennyire sikerült megnyugtatni őket azzal, hogy hozzátette, a törvényt azért is témogatta, mert az fontos volt Bush elnök számára. “Néha megteszed ezt a csapatért, a vezetőért” - mondta Santorum.

Hamarosan kiderül, milyen hatása lesz ezeknek az epizódoknak Santorum kampányára, jövő kedden ugyanis újabb két előválasztás (Michiganben és Arizonában) következik, egy héttel utána pedig egyszerre 11 államban lesznek szavazások. Elvileg ez a szerdai volt az utolsó (és egyben a 20.) tévévita a jelöltek között, és a beszámolók szerint nagyon kemény ütközetek voltak a jelöltek között. Ha azonban a következő két hétben sem dől el a küzdelem, akkor várhatóan még visszatérnek a képernyőre.

Még messze van a republikánusok idei elnökjelölő konvenciója (a helyszín Tampa, Florida, az időpont edig augusztus 27-30.), de már most az a téma, hogy megismétlődhet az 1976-os forgatókönyv. Abban persze más a helyzet, hogy most nem republikánus az elnök, viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy az elnökjelölt kiválasztását célzó előválasztási küzdelem most is elhúzódhat egészen a konvencióig. Ez rendkívüli lenne, a korábbi kampányokban ugyanis legtöbbször az történt, hogy az első néhány előválasztási forduló után egyértelművé vált, hogy az indulók között ki a legerősebb, a többiek pedig szépen sorban ki is szálltak a versenyből.

Nem mindenki szereti ennyire Romneyt - Forrás: Flickr Romney

A harc elhúzódására azért lehet számítani, mert a pártot végletesen megosztja az előválasztási küzdelem, amely - jelen állás szerint - Rick Santorum és Mitt Romney meccsének tűnik. Leegyszerűsítve a képet nagyjából úgy néz ki a helyzet, hogy a korábban liberálisabb nézeteket valló és nehézkesen kommunikáló Romneyt nem akarják elfogadni a párt bázisát jelentő konzervatív szavazók, a számukra hitelesebb Santorumtól viszont a republikánus elitet rázza ki a hideg. Attól tartanak ugyanis, hogy a választók többségét leginkább izgató gazdasági kérdések helyett erkölcsi és kulturális témákkal (abortusz, vallás) kampányoló Santorumnak esélye sem lenne Barack Obamával szemben a novemberi elnökválasztáson.

A kétségbeesés akkora, hogy nem is csak az a téma republikánus körökben, hogy vajon elhúzódik-e a küzdelem a konvencióig, hanem arról is folynak beszélgetések, hogy talán be kellene szállnia egy új versenyzőnek. A Politico és a CNN által idézett források szerint republikánus stratégák és tisztviselők között kering egy olyan dokumentum, amely végigveszi ennek a lehetőségeit. Úgy számolnak, hogy mivel az 50 államból eddig csak 8 helyen tartottak előválasztást, így a konvención résztvevő küldöttek többségéről még nem született döntés. Nehezítené ugyanakkor egy új versenyző indulását az, hogy a hátralévő előválasztások egy részén már nem indulhatna egy új jelölt a regisztrációs határidők lejárta miatt.

A nagy kérdés persze az, hogy még ha matematikailag van is esélye egy új indulónak, vajon ki lenne az, aki ezt vállalná. A felmerült nevek ismerősen hangzanak: Mitch Daniels indianai kormányzó, Chris Christie New Jersey-i kormányzó, vagy éppen Jeb Bush korábbi floridai kormányzó. A probléma csak az, hogy már korábban egyértelművé tették, hogy nem akarnak elindulni. Tavaly tavasszal - amikor épp csak indult a republikánus helyezkedés - szóba jöttek mindhárman, de ők nem éltek a lehetőséggel. Nem valószínű, hogy bevállalnák ezt a szerepet most, amikor sokkal zavarosabb a helyzet.

Halberstam részletesen leírja például azt, hogyan fúrta meg a Time kiadó-főszerkesztője, Henry (bár szinte mindenki Harrynek hívta) Luce az 1952-es elnökválasztáson a republikánus elnökjelöltségre esélyes Bob Taft jelölését. Taftnak nem volt igazán komoly kihívója a párton belül, Luce viszont úgy ítélte meg, hogy túlságosan konzervatív, túlságosan is a republikánus sztereotípiák megtestesítője, és így kockázatosnak ítélte meg a jelölését. Márpedig a tét hatalmas volt, húsz év demokrata uralom után a republikánusok égtek a vágytól, hogy visszaszerezzék a Fehér Házat.

Henry Luce - Forrás: http://www.pbs.org

Luce elkötelezett republikánus volt, és saját céljainak rendelte alá a Time-ot is. A könyv tele van olyan történetekkel, hogyan ferdítette el a valóságot, ha az épp nem tetszett neki (különösen igaz volt ez a szülőhazájára, Kínára, ahol nem tudta elfogadni a kommunisták előretörését). Luce nemcsak az újságon keresztül politizált, hanem személyesen is, többek között ő vette rá a jelöltséget végül megszerző (és az elnökválasztást is megnyerő) Dwight D. Eisenhowert, hogy szálljon be a versenybe Tafttal szemben. Amikor Eisenhower némi hezitálás után igent mondott, a Time teljes mellszélességgel mögé állt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a lap kemény támadásokat intézett Tafttal szemben, akit megbízhatatlan, a független szavazók megnyerésére képtelen politikusnak állítottak be.

Luce annak ellenére igyekezett tönkretenni Taftot, hogy valójában személyesen jó baráti viszonyban voltak. Persze csak az 1952-es kampányig, amikor ez a barátság megszakadt. Luce később többször is beszélt arról, hogy megbánta, amit tett.

A Time-tulajdonosnál is keményebb hatalmi játszmákat folytatott ugyanakkor a Los Angeles Timest birtokló Chandler-família. Ők is a republikánusok mögött álltak, sőt, valójában Dél-Kaliforniában ők maguk jelentették a republikánus pártot. A játszmákban nem mindig közvetlenül a vagyonos család tagjai vettek részt, hanem a velük bizalmas viszonyban álló Kyle Palmer, a Los Angeles Times politikai riportere.

Palmer büszkén vállalta elfogultságát. Amikor 1934-ben a New York Times egyik riportere megérkezett Los Angelesbe, hogy tudósítson a kormányzóválasztásról, akkor a helyi lapban egy sort sem talált a demokrata jelöltről. A riporter felkereste Palmert, és amikor nála érdeklődött a demokrata indulóról, akkor a következő választ kapta: “Felejtsd el! Mi nem megyünk bele abba a New York-i szarságba, hogy kötelező bemutatni a lapban mindkét oldalt. Bármi áron le fogjuk győzni ezt a szemétláda Sinclairt (a demokrata jelöltet). Ki fogjuk nyírni.” Nem a levegőbe beszélt, Sinclair tényleg elbukott a republikánus jelölttel szemben, és ebben volt szerepe Palmeréknek is.

Ezek a történetek persze nagyon illúziórombolóak, és ezek hallatán valószínűleg senki sem gondolja azt, hogy az Egyesült Államok tényleg a demokrácia mintaképe lenne. Ha pusztán ezeket a történeteket nézzük, akkor ez igaz is lehet, viszont ha folyamatában tekintünk a dolgokra, akkor azért jobb a helyzet. Nagyon sokat fejlődtek a Halberstam által kielemzett lapok is a függetlenség és integritás szempontjából, ahogy a konkrét politikai kampányokban is sorra találunk példákat arra, amikor a befolyásos elittel szemben születtek meg döntések.

Ennek bizonyítéka volt például az, ahogy 2008-ban Barack Obama legyőzte a politikai-hatalmi struktúrába sokkal jobban beágyazott Clinton-gépezetet, de talán hasonló játszódik le a szemünk előtt most a republikánus oldalon is. Rick Santorum szinte a semmiből tört fel, és most már egyre komolyabb fenyegetést jelent a republikánus elit által (igaz, sok esetben csak félszívvel) támogatott Mitt Romney-val szemben. Persze igaz, hogy a Super PAC-ek tevékenysége is azt mutatja, a befolyásos milliárdosok továbbra is teljes gőzzel igyekeznek érvényesíteni politikai akaratukat, de a média annyira átalakult az elmúlt néhány évtizedben, hogy még a leghatalmasabb médiavállalkozások sem tudnak olyan hatásfokkal manipulálni (már ha akarnak), mint tették azt a Luce- és Palmer-félék fénykorában.

Obama látogatásáról a San Francisco Chronicle-ben

A Great Eastern ugyanis egyike azon kevés éttermeknek, ahol cápauszonyból készült levest is szolgálnak fel. Ezt valójában csak egy jogi kiskapu kihasználásával tehetik meg, mert Kaliforniában tavaly megtiltották a cápauszonyból készült termékek árusítását. Ehhez a tilalomhoz Obamának nincs közvetlen köze, viszont ő épp múlt hónapban írta alá a cápák védelméről szóló törvényt.

Ennek fényében nem volt feltétlenül szerencsés választás a Great Eastern, bár hozzá kell tenni, hogy az elnök gombócokat - amelyek többek között rákkal és disznóhússal voltak megtöltve -, valamint töltött gombát vásárolt, cápauszony nem volt a rendelései között. Nem is helyben fogyasztotta el az ételeket, hanem bepakolták két nejlonszatyorba, és azokkal távozott.

Itt az egyre jobban eszkalálódó Rick Santorum-Mitt Romney háború legutóbbi epizódja. Santorum beveti Rombót, aki sárral lövöldözi Romney-t. Várhatóan abban bízik, hogy ez a szórakoztatónak szánt videó a különlegességének köszönhetően népszerűvé válik az interneten, és így ledolgozhat valamennyit a pénzzel sokkal jobban kitömött Romney-kampányhoz képest. A Potuson nem múlik, itt közzétesszük a klipet.

Ehhez képest most kedden szépen csendben megegyeztek a törvényhozási republikánusok és demokraták egy olyan kérdésben, amelyről decemberben még kemény viták folytak köztük. Azon ment a marakodás akkor, hogy mi legyen az ottani társadalombiztosítási járuléknak megfelelő adó szintjével.

Egy korábbi törvény ugyanis a szokásosnál alacsonyabb csintre csökkentette ezt a legtöbb amerikai dolgozó által fizetett adót, viszont ez a kedvezmény csak tavaly év végéig szólt. A Fehér Ház és a törvényhozási demokraták azt mondták, hogy meg kell hosszabbítani, mert az adóemelés súlyos károkat okozhat a továbbra is gyengélkedő gazdaságnak. A republikánusok viszont feltételeket kötöttek ennek támogatásához, és végül csak egy olyan egyezségbe mentek bele, amely mindössze két hónappal - tehát február végéig - hosszabbította meg a kedvezményt.

Így arra lehetett számítani, hogy az újabb határidő közeledtével ismét kiújul a háborúskodás, a kongresszusi tárgyalásokon azonban különösebb feszültségek nélkül megszületett egy megállapodás. Ennek értelmében nemcsak az adókedvezményt tartják fenn, hanem meghosszabbítják a munkanélküli segélyek kifizetését és megmaradnak a jelenlegi szinten az idősek egészségügyi ellátását biztosító Medicare programban résztvevő orvosok juttatásai is.

Az alku elsősorban a demokraták számára jelent politikai győzelmet, miután elsősorban az ő követeléseik teljesültek, viszont hosszabb távon a republikánusok is profitálhatnak belőle. Így ugyanis lesz muníciójuk visszavágni azokra a demokrata vádakra, hogy a republikánus párt csak a leggazdagabb rétegek érdekeit képviseli, és nem támogatja a középosztályt segítő intézkedéseket. Választási évben (nemcsak elnökről, hanem kongresszusi helyekről is szavaznak majd novemberben az amerikaiak) ez is egy nagyon fontos szempont.

Persze az is lehet, hogy még nincs vége a történetnek, és a drámai jelenetek csak később következnek. A törvényhozás várhatóan pénteken szavaz majd a megállapodásról, és lehet, hogy lesznek olyanok - elsősorban a képviselőházi republikánusok legkonzervatívabb tagjainak körében -, akik még megpróbálják megtorpedózni.

Ha csak annyit írunk be a Google-be, hogy Romney, akkor az első találatok (nekem a magyar verzióban a második oldal tetején) között lesz a spreadingromney.com, amely szerint a Romney szó jelentése az, hogy "beszarni a félelemtől". Ez utalás az egyébként látszólag az unalommal határosan példás életet élő Romney-család egyik emlékezetes kalandjára.

Romney családtagok körében - Forrás: flickr.com/photos/mittromney

Mint az egykori massachusetts-i kormányzóról szóló, nemrég megjelent könyv (The Real Romney) szerzői részletesen leírták, 1983-ban a család útnak indult Mitt Romney szüleinek a Huron tó kanadai oldalán fekvő nyaralójához. Egy fehér Chevy kombiban utaztak, amely annyira tele volt pakolva bőröndökkel, hogy nem maradt hely a kutyának, a Seamus nevű ír szetternek. Mitt Romney ezért azt találta ki, hogy az állatot betette egy kutyahordozóba, azt pedig felkötötte a tetőcsomagtartóra.

Romney körültekintő volt, és a hordozónak az előre néző oldalát lefedte, hogy megvédje a kutyát a menetszéltől, de így sem sikerült bonyodalmak nélkül megúszni az utazást. Órákkal az indulás után ugyanis az egyik Romney-fiú felkiáltott: "Apa! Ez durva!" A gyerek annak a látványába borzadt bele, hogy a hátsó szélvédőt egy barna folyadék borította be, amely nyilvánvalóan a tetőn utazó kutyából származott.

A gyerekek ugyan kórusban fújoltak, az apa azonban hidegvérrel megoldotta a helyzetet. Félreállt az autóval egy benzinkúton, egy slaggal leverette a kocsit és letisztította a kutyát, majd folytatták tovább az utazást. Seamus nem kapott új helyet, az út hátralévő részét is a tetőcsomagtartóra kötözött hordozóban töltötte. Ez a történet most a kampányban úgy él tovább, mint annak bizonyítéka, hogy Romney hideg profizmussal közelít minden probléma megoldásához. Ha a választóknak ez szimpatikus, akkor akár még jól is jöhet neki a Santorum mintájára elsütött Google-poén.

Ennek az apró államban megszületett eredménynek nincs befolyása arra, hogyan alakul republikánus elnökjelölő konvención a küldötti támogatások sorsa (ahhoz, hogy valakiből elnökjelölt legyen, 1144 delegált támogatására lesz szüksége), ha viszont Mitt Romney ezt is elbukta volna, az újabb csapást jelentett volna számára a keddi vereségek után.

Romney eközben a szokásos éves konzervatív gyűlésen, a washingtoni CPAC-en igyekezett meggyőzni a republikánus bázist, hogy minden személyével kapcsolatos kétkedés ellenére ő az emberük az idei elnökválasztáson. Egyrészt sikeres volt, mert a rendezvényen tartott szimpátiaszavazást ő nyerte, másrészt viszont sokan értetlenül fogadták azt, amikor úgy jellemezte magát, hogy “én egy súlyosan konzervatív kormányzó voltam”.

A “súlyosan” jelzőn többen is megakadtak, a konzervatívok hangadója, Rush Limbaugh rádiós műsorvezető például egyből megjegyezte, hogy még soha nem hallotta, hogy valaki így jellemezte volna magát. Másrészt épp a kormányzósága alatt hozott Romney olyan döntéseket (a legismertebb az Obama-féle egészségügyi reformhoz hasonló modell bevezetése), amelyek nem éppen számítanak jó pontnak most a konzervatívok szemében.