Ha valaki meg akarja ismerni az amerikai politika működését, akkor számos lehetőség közül válogathat. Ott van számos kiváló újság, kezdve az úgynevezett hagyományos média képviselőitől (New York Times, Washington Post) a kifejezetten az internetre épített (bár nyomtatott kiadással is rendelkező) Politicón keresztül a különböző magazinokig. Ott vannak aztán a sokszor harsány és sekélyes, de azért a politikai fejleményekre elég sok időt szentelő televíziós hírcsatornák is, mint például a középutas CNN, valamint az idegesítően pártos MSNBC (liberális) és Fox News (konzervatív).

Akiknek ez nem elég, azok élvezkedhetnek a közelmúlt történelmét feldolgozó könyveken, legyen szó Bob Woodward hosszú Fehér Ház-sorozatáról vagy az elnökválasztási kampányok után menetrendszerűen érkező, hullámzó színvonalú beszámolókról.

Ha azonban valaki tanácsot kérne tőlem, akkor én elsősorban két fikciós tévésorozatot ajánlanék. Az egyik a House of Cards, amely a Netflix nevű internetes tévészolgáltató cég első saját készítésű sorozata, és olyan komoly nevek állnak mögötte, mint David Fincher (aki az első két részt rendezőként is jegyezte), illetve Kevin Spacey (aki a főszerepet játsza).

Ez a sorozat brutális játszmaként ábrázolja a washingtoni politizálást. Sokatmondó, hogy az első epizód úgy indul, hogy a főszereplő megfojt egy szenvedő kutyát, és ugyan később (legalábbis az általam eddig látott első négy részben) inkább a pszichikai erőszak uralja a történetet, sokszor azt is gyomorforgató érzés nézni.

A történet a Spacey által alakított figura körül forog, aki a “majority whip” pozíciót tölti be a képviselőházban. Ez azt jelenti, hogy ő a többségben lévő frakció második embere, és ő felel azért, hogy a napirendre kerülő törvényjavaslatok megkapják a szükséges támogatást. Lényegében ő végzi tehát a piszkos munkát: ő az, aki zsarolással, fenyegetéssel vagy pedig hízelgéssel terelgeti az egyéni akciókra hajlamos politikusokat.

Persze Washingtonban a hatalomnak csak egy részét birtokolják a politikusok, legalább ilyen fontos szereplők még rajtuk kívül a lobbisták (illetve a mögöttük álló cégek), valamint az újságírók (bár a House of Cardsban ők inkább szolgai szerepre vannak kárhoztatva). A sorozatban ők mindannyian kiveszik a részüket a mocskos játszmákból, és közös bennük az is, hogy törekvőek, számítóak, gátlástalanok és nem mellesleg kegyetlenek.

A House of Cards a politikát nem a demokrácia megtestesüléseként mutatja be, hanem egy olyan véget nem érő játszmaként, amelyet egyetlen tényező vezérel: a nyers erő. Ez így nagyon kiábrándítóan hangzik, de a helyzet az, hogy a valóság sokszor még durvább annál, mint amit a sorozat sugall. Épp most olvasom például Mark Feldstein kifejezetten érdekes könyvét (Poisoning the Press) Richard Nixon elnök és egy Jack Anderson nevű újságíró ütközeteiről. Az egyik fejezet arról, hogy Nixon emberei meg akarták öletni Andersont, és már ott tartottak, hogy egy méregszakértővel egyeztettek a használandó anyagról, amikor végül a komplikációktól tartva letettek a tervről.

A másik sorozat teljesen máshogy közelít a politikához. Az NBC csatornán évek óta futó Parks and Recreation fizikailag is távol van Washingtontól, ugyanis egy fiktív kisvárosban játszódik Indiana államban (bár néhány epizód erejéig a történetnek vannak washingtoni szálai is), a szereplői pedig nem befolyásos hatalmi játékosok, hanem a helyi önkormányzat parkfenntartási osztályának dolgozói. Tudom, hogy ez így rendkívül unalmasan hangzik, de a Parks and Recreation hihetetlenül szórakoztató, és ráadásul nagyon pontos képet ad az amerikai kormányzati működésről.

A főszereplő az osztályvezető-helyettesi posztot betöltő nő, Leslie Knope, akinek példaképe Hillary Clinton, plátói szerelme pedig Joe Biden, és nem mellesleg hisz abban, hogy a kormányzati szervek nélkülözhetetlen szerepet játszanak az emberek életének jobbá tételében. A dinamikus nő főnöke ugyanakkor egy Ron Swanson nevű megrögzött liberariánus, akinek a hitvallása az, hogy az Egyesült Államok kormányának mindössze egyetlen emberből kellene állnia, akinek csupán annyi lenne a dolga, hogy eldöntse, kire kell atombombát dobni.

Bár Leslie és Ron világnézete között óriási a különbség, mégis egészen jól tudnak együtt dolgozni, mert egyrészt elismerik egymás kvalitásait, másrészt nem hagyják, hogy a másik túlzásba essen. A sorozat ráadásul emellett azt is nagyszerűen bemutatja, hogy egy demokráciában egy-egy elképzelés megvalósításához nem valamilyen diktátumon keresztül vezet az út, hanem sokszor idegesítő fórumokon, vagy éppen tömegeket megmozgató kampányokon.

Ezek ugyan szintén vezethetnek kemény konfliktusokhoz, de ezek jellemzően nem olyan kegyetlenek, mint a House of Cards ütközetei. Leslie Knope számára az egyik legnagyobb kihívást például az hozta, hogy rászállt a helyi konzervatív szervezet, miután kiderült, hogy az általa a helyi állatkertben összeházasított két pingvin homoszexuális. A konzervatívok a házasság semmissé nyilvánítását követelték, és kampányukhoz segítségül hívták a baráti médiát is, Leslie azonban nem tört meg, hanem egyszerűen csak átszállította a pingvineket egy olyan államba, amely elismeri a melegházasságot.

Nem aratott tehát egyértelmű győzelmet, de az elveit sem kellett feladnia, és egy lépéssel közelebb került politikai céljai eléréséhez. Ilyen kompromisszumokra épül az amerikai politika, amelyben persze - ahogy a House of Cardsban is láthatjuk - időnként eldurvulnak a dolgok.