Érdekes gondolatsorban jut a New Republic munkatársa, Jonathan Chait arra a megállapításra, hogy igazából Tim Pawlenty a republikánusok embere a 2012-es elnökválasztáson. Az egykori minnesotai kormányzó ugyan sok más lehetséges indulóhoz hasonlóan még nem jelentette be hivatalosan, hogy versenybe száll a jelöltségért, de mozgásai (az előválasztások miatt fontos államokban tett látogatásai) arra utalnak, hogy komolyan gondolkodik rajta.

Ezzel együtt a felmérések alapján a republikánus szavazók inkább gondolkodnak más jelöltekben, aminek több oka is van. Tim Pawlenty egy decens politikus, de nem éppen karakteres. (Az Economist múlt heti számában jelent meg egy szórakoztató lista a lehetséges republikánus aspiránsokról, és ott Pawlentyről azt írták, előnye, hogy nincs semmilyen sötét folt a pályáján, hátránya viszont, hogy nincs karizmája.) Sokat elmond róla, hogy amikor 2008-ban a kampányát dinamizálni akaró John McCain alelnökjelöltet keresett, akkor nem őt választotta - pedig ott volt a shortlisten -, hanem Sarah Palint.


Egy decens politikus - Forrás: Facebook.com/timpawlenty

Jonathan Chait azzal érvel Pawlenty mellett, hogy az előválasztásokat olyan jelölt fogja megnyerni, aki egyszerre bírja a republikánus elit és a tömegbázis támogatását. A kettő közötti konfliktusra épp Palin a legjobb példa, aki ugyan népszerű a bázis körében, az elit viszont iszonyodik tőle. Ott van aztán Mitt Romney, aki talán a legprofibb az összes szóba jöhető jelölt közül, viszont Chait is rámutat arra, hogy nagyon nehéz lesz túljutnia azon, hogy Massachusetts kormányzójaként kísértetiesen hasonló egészségügyi reformot vezetett be, mint amiért a republikánusok most Obamát kárhoztatják. A Fehér Ház egyébként már szépen adagolja is ezt az információt, de Romneynak nem is annyira Obamáéktól, hanem a saját párttársaitól kell tartania. Amint beindul az előválasztási kampány, ezt az egészségügyes párhuzamot fogja harsogni minden ellenfele.

Ott vannak persze még olyan jelöltek, mint Mike Huckabee vagy Haley Barbour, esetükben azonban szintén arra jut a New Republic szerzője, hogy vagy az elitnek vagy a bázisnak elfogadhatatlanok. Így végül is kizárásos alapon jut el Pawlentyig, aki egyrészt egy általában demokrata vonzódású államnak volt a kormányzója (tehát van esélye a függetleneknél is), másrészt viszont konzervatív álláspontot képvisel a republikánus bázisnak fontos kérdésekben (abortusz, házasság, bár támogatja az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának korlátozását, ami nem feltétlenül népszerű a konzervatívoknál).

Logikusnak tűnik ez a gondolatmenet, de persze ez is csak egy az elnökválasztást övező sok-sok okoskodás közül. Arról nem is beszélve, hogy az előválasztásokkal együtt ez egy annyira bonyolult folyamat, amelyet csak egy sokváltozós egyenlettel lehetne leírni, amelynek a megoldása még nagyon messze van, de Chaitnak abban mindenképp igaza van, hogy Pawlentyre érdemes lesz odafigyelni.