potus & co

Mindketten texasiak. Egyikük kormányzója volt az államnak, a másik most tölti be ezt a posztot. Mindketten republikánusok, és mindketten vallásos konzervatívnak tartják magukat. Minden adva lenne tehát ahhoz, hogy harmonikus legyen a viszonyuk, de ez mégsincs így.

George W. Bushról és Rick Perryről van szó. Perry az után lett Texas kormányzója, hogy Busht 2000-ben elnökké választották. Perry most követné elődjét a legmagasabb politikai pozícióba is, szombaton ugyanis bejelentette, hogy beszáll a 2012-es elnökválasztásra felsorakozott republikánus mezőnybe. Több felmérés szerint is jó eséllyel pályázik a republikánus jelöltség elnyerésére, akad olyan kutatás, amely szerint ő rendelkezik a legnagyobb támogatottsággal az összes induló között.

Rick Perry - Forrás: Facebook/GovernorPerry

Ez a pozíció együtt jár azzal, hogy Perry nemcsak a demokraták, hanem a párton belüli riválisok részéről is támadásoknak van kitéve. Az azonban még így is feltűnő volt, hogy legkeményebb bírálatok épp az elnökválasztási kampánytól amúgy távolmaradó Bush környezetéből érkeztek. A korábbi elnök egykori munkatársai Perrynek arra a nyilatkozatára ugrottak rá, amely szerint szinte hazaárulással ér fel az, ha a szövetségi jegybank új pénz kibocsátásával próbál segíteni a lanyhuló gazdasági növekedés felpörgetésén. Perry a hazaárulózás mellett még azt is hozzátette, hogy ilyen esetben Texasban nem bánnának túl finoman a jegybank elnökével, Ben Bernankevel.

Bush egyik korábbi sajtósa, Tony Fratto egyből kiposztolta a Twitterre, hogy Perry megjegyzése “helytelen és egy elnökhöz méltatlan” volt. Az elnök egykori beszédírója, Pete Wehner közölte, hogy a nyilatkozat épp olyan “hetvenkedő és meggondolatlan” megnyilvánulás volt, amilyenekre Perry bírálói számítanak. A legnagyobb visszhangot kiváltó bírálat pedig Karl Rove-tól, Bush egykori főtanácsadójától érkezett, aki a Fox Newson arról beszélt, hogy nem szokás a jegybank elnökét hazaárulással vádolni, és olyan utalásokat tenni, hogy “durván bánnánk vele itt lenn Texasban”.

Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy épp Bush környezetéből éri ilyen kemény - és összehangoltnak tűnő - kritika Perryt, de a két politikus közös múltjának ismeretében már érthetőbb a helyzet. A New York Times júliusban közölt cikket a két politikus viszonyáról, és ebből kiderül, hogy évek óta feszültség húzódik köztük. Állítólag nem is annyira személyes síkon mozog a konfliktus, hanem inkább a két politikus stábja között van ellenségeskedés, de azért maga Perry is nekiment néha Bushnak. Egyrészt nagy nyilvánosság előtt is szeret utalni rá, hogy nagyon eltérő családból érkeznek, (Bush egy gazdag dinasztiába született, Perry pedig egy szerény farmon nőtt fel), és tesz olyan megjegyzéseket, hogy míg ő egy texasi egyetemen tanult, addig Bush az egyik nagy elitiskolában, a Yale-en.

Perry nemcsak a személyes különbségeket szokta kihangsúlyozni, hanem politikailag is támadta Busht. Egy 2007-ben közzétett videón például arról beszélt, hogy Bush soha nem volt “fiskális konzervatív”, utalva arra, hogy a kormányzósága és az elnöksége alatt is elszaladtak a kiadások.

Érdekes lesz figyelni, milyen hatással lesz ez a szembenállás Perry kampányára. Ő maga egyelőre dacosan fogadja a Bush környezetéből érkező kritikákat, és kitartott a Bernanke-nyilatkozat mellett is, hozzátéve, hogy időnként szenvedélyesen szokott nyilatkozni a neki fontos ügyekben. Kérdés azonban, hogy Perry és Bush emberei meddig hajlandók elmenni ebben a konfliktusban. A New York Times egyik Bush-közeli forrása szerint ha a feszültség forrósodik, az a kormányzónak sem tesz majd jót. “Ha tényleg meg szeretnéd nyerni a jelöltséget, akkor nem akarhatod, hogy az Egyesült Államok korábbi elnöke és az ő emberei ellened dolgozzanak” - fogalmazott meg egy alig burkolt figyelmeztetést a névtelenséget kérő forrás.

Bár az elitosztagot szállító helikopter bedöglött, ettől eltekintve - az amerikai kormányzati tisztviselők beszámolói szerint legalábbis - gyakorlatilag hibátlanul zajlott az Oszama Bin Laden megölésével záruló vasárnapi katonai akció. Az al-Kaida-vezér mellett három férfi halt meg és egy nő, de állítólag utóbbi is azért, mert Bin Laden saját maga elé tartotta, hogy így védje magát az elitosztagosokkal folytatott tűzharcban.

Minden rendelkezésre álló információ arra utal tehát, hogy az amerikaiak egy sikeres katonai akciót hajtottak végre, de nemcsak maga a művelet volt profi, hanem az előkészítés is. Egyrészt önmagában az egy komoly fegyvertény, hogy ugyan már hónapok óta készültek az akcióra (itt most megintcsak az amerikai sajtóban megjelent, tisztviselőkre hivatkozó beszámolókra kell hagyatkoznunk), egy szó sem szivárgott ki róla. Ez azt jelzi, hogy jól működik a nemzetbiztonsági csapat.

Obama és a stábja az akció követése közben - Forrás: flickr.com/whitehouse

A legfontosabb döntéseket pedig maga a főparancsnok, vagyis az elnök hozta. Ő határozott például úgy, hogy nem robbantják fel az egész létesítményt, hanem a veszélyesebb utat választva egy elitkommandót küldenek oda. Ő adta meg a végső felhatalmazást az akció kezdetére is múlt pénteken.

A történtek után Obama meglepő helyekről is sorban kapta a dicséreteket. “A kormányzat egyértelműen elismerést érdemel a művelet sikeréért” - közölte például Dick Cheney korábbi alelnök. Igen, az a Dick Cheney, aki nemrég még azzal vádolta az elnököt, hogy annyira puhány nemzetbiztonsági kérdésekben, hogy azzal újabb terrortámadások veszélyének teszi ki az országot. Cheney nem volt egyedül, hasonló elismeréssel szóltak a kormányzatról olyan más ismert republikánus politikusok is, mint Rudy Giuliani és Tim Pawlenty.

Általánosságban igaz az, hogy a republikánusokat a biztonsági, katonai kérdésekben keményebbnek, a demokratákat pedig gyengébbnek szokták elkönyvelni. Más kérdés, hogy ez mennyire igaz, de mindenesetre ezt a látszatot erősítette a közelmúltban az is, hogy a saját gyors és határozott döntéshozatali stílusára büszke George W. Bush után jött Obama a maga egyetemi tanári múltjával és a megbeszéléseken rendszerint eljátszott hallgató-kérdező szerepével. Voltak ráadásul konkrét külpolitikai helyzetek az elmúlt szűk két és fél évben, amikor könnyű volt rásütni, hogy tétlenkedik. Az afganisztáni háborús stratégia felülvizsgálata például hónapokig tartott, és sok utólagos kérdést vetett fel a líbiai katonai akcióban való részvétel is.

Oszama Bin Laden megölése után ugyanakkor nehezebb lesz majd megpróbálni belegyömöszölni Obamát a gyengekezű főparancsnok skatulyájába. Azt persze még nem lehet megjósolni, hogy mindennek milyen következménye lesz a 2012-es elnökválasztásra, de annyi azért kijelenthető, hogy ha van politikai nyertese ennek a helyzetnek, akkor az Obama. Várható az is, hogy kormányzásának megítélése is javulni fog, de a korábbi tapasztalatok alapján hosszútávú erősödésre pusztán ebből kiindulva nem számíthat. (Például George W. Bush népszerűsége is csak átmenetileg ugrott meg Szaddám Huszein elfogása után.)

Az amerikaiak többségét továbbra is a gazdasági problémák nyomasztják leginkább, és ugyan Oszama halálának hírére sokan mentek ünnepelni az utcára Washingtonban és New Yorkban is, de azóta biztos beültek újra az autóikba, és így kénytelenek voltak szembesülni a továbbra is emelkedő üzemanyagárakkal. Ezt pedig Oszama halála nem fogja egy csapásra megváltoztatni.

Érdekes értelmezését adta az egyiptomi és tunéziai eseményekben játszott amerikai szerepnek Fareed Zakaria, az egyik legismertebb világpolitikai megmondóember. Az indiai származású (ezt ízes akcentusában továbbra is magán viselő), de régóta az Egyesült Államokban élő elemző az általa szerkesztett Time magazinban közölt egy hosszabb írást Egyiptomról. Ebben főként azt boncolgatja, hogy mi vezethetett az egyébként politikailag rendkívül stabilként számon tartott országban a hatalmas tömegdemonstrációkhoz, illetve hogy miért nem kell félni attól, hogy Egyiptom Irán példáját követné, a végén azonban elejt néhány megjegyzést arról is, hogy szerinte mi köze van ennek az előző és a mostani amerikai elnökhöz.

Zakaria szerint az történt, hogy 2001. szeptember 11. után George Bush ugyan minden korábbinál erősebben rávilágított az arab diktatúrák által jelentett problémákra, de aztán később az iraki háborúval és Izrael melletti kiállásával hiteltelenné vált az arabok szemében. Így ha ezekben az országokban bárki előállt azzal, hogy demokráciát kéne teremteni, akkor egyből rásütötték a hatalmon lévők, hogy Amerika bábja. Ez után jött Barack Obama, aki viszont hátrébb lépett, és egyértelművé tette, hogy nem célja a közel-keleti térségben uralkodó rendszerek erőszakos megváltoztatása, amivel lehetővé vált, hogy a helyi liberálisok és demokraták anélkül hallassák a hangjukat, hogy USA-bérencnek titulálják őket. Nagyjából így néz ki Zakaria gondolatmenete, és ha igaza van, akkor mindenképp figyelemre méltó, hogy láthatóan mennyire meglepték Obamát azok a fejlemények, amelyek előidézéséhez ha akaratlanul is, de talán ő maga is hozzájárult.

Kicsit lassan készült el, de a teaser után végül megírtam a hosszabb beszámolót is George W. Bush nem túl izgalmas, de azért fogyasztható könyvéről. Mivel a kiváló Kötve Fűzve blogtól kaptam magát a könyvet és a kérést a recenzió megírására, ezért ott jelent meg az írás, de a biztonság kedvéért bekötöm ide is.

A kétszázadik oldal körül tartok, de egyelőre nagy meglepetésekkel nem szolgált George W. Bush magyarul Döntési helyzetek címen megjelent életrajza. Viszonylag felületesen számol be a történésekről, és nem túl váratlan módon védelmébe veszi a legvitatottabb döntéseit.

Ami esetleg újdonság, hogy bár elnökként nem az önkritikáról való hajlamáról híresült el, itt nem mindig fényezi magát. Tesz utalásokat rosszul sikerült mondatokra, és beszámol olyan helyzetekről is, amelyek nem feltétlenül a kemény vezető képét erősítik. Például ilyen, ahogy leírja, a szeptember 11-i merényletek utáni napokban egyik éjszaka pólóban és alsónadrágban rohant védett helyre, amikor közölték vele, támadás érte a Fehér Házat. (Kiderült, hogy vaklárma volt, egyik saját vadászgépükről hitték azt, hogy támadni készül.)

Egyébként az amerikai politika iránt érdeklődöknek nem rossz olvasmány a könyv. Az élményt kissé rontja, hogy nem túl alapos a fordítás, és nemcsak suta mondatok, hanem nyilvánvaló félreértések is vannak benne.

Bush videóüzenete a republikánusok 2008-as konvencióján

A Legfelsőbb Bíróságról szóló résznél például van egy ilyen mondat: "Nem szimpatizáltam a tevékeny bírókkal, akik személyes preferenciáikat a törvény szövege fölébe helyezik". Bár nem ismerem az eredeti szöveget, biztos vagyok benne, hogy amit itt "tevékeny"-nek fordítottak, az ott "activist"-ként szerepel. A kettő egyáltalán nem ugyanaz, az "activist" bíráskodás ugyanis egy bírói felfogásra utal, arra, hogy az adott bíró nem egyszerűen a törvény szövegéhez ragaszkodva végzi a munkáját, hanem annak szellemiségét, a törvényalkotók feltételezett szándékait is figyelembe veszi. Ez azért nem ugyanaz, mint hogy valaki "tevékeny".

A hibáknak az is lehet az oka, hogy feltehetően sietve készült a fordítás, a magyar kiadás ugyanis egy időben jelent meg az amerikaival. Kapkodásra utal az is, hogy a könyv címe a borítón ugyan Döntési helyzetek, a bevezetőben viszont Kritikus pontok szerepel. Az eredeti egyébként Decision Points, utalva arra, hogy Bush saját magát igazi decidernek tartja, vagyis olyan vezetőnek, aki nem fél a gyors és határozott döntéshozataltól.

Ha befejezem a könyvet, jön róla egy részletesebb beszámoló is.