potus & co

Van egy jó angol kifejezés annak leírására, hogy valaki megtalálja-e a helyes utat egy bonyolult világpolitikai helyzetben. Ez nagyjából úgy szól, hogy “a történelem jó oldalán állni”, és ezt volt alkalma élesben kipróbálnia Barack Obamának az elmúlt két és fél hétben. A drámai fordulatokat hozó egyiptomi helyzetben kellett megtalálni azt a bizonyos helyes utat az amerikai elnöknek és stábjának. Azt tudjuk, hogy ez az útkeresés nagyon óvatosan indult, és Obama csak akkor kezdett látványosan nyomást gyakorolni Hoszni Mubarak egyiptomi elnökre, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a tüntetők részéről nem hirtelen fellángolásról, hanem kitartó demonstrációkról van szó.

Obama segítséget ajánlott - Forrás: flickr.com/whitehouse

Még csak sejtései lehetnek bárkinek is, hogy milyen lesz az új Egyiptom, de a demonstrációk békés jellege, a Mubarak bukását követő utcai reakciók alapján úgy tűnik, hogy a szabadság és a demokratikus értékek diadaláról van szó. Obama a pénteken elmondott beszédében támogatásáról biztosította az egyiptomi tüntetőket, méltatta a hatalmat átmenetileg átvevő hadsereget, és segítséget ajánlott az országnak. “Az Egyesült Államok továbbra is barátja és partnere Egyiptomnak. Készen állunk arra, hogy megadjunk bármilyen segítséget a demokráciába való átmenethez, amely szükséges és amelyre kérést kapunk” - fogalmazott az elnök.

A nagy kérdés az, hogy az új Egyiptom vezetői mennyire fogadják majd örömmel a folytatódó támogatást egy olyan országtól, amely az épp megbuktatott elnök szoros szövetségese volt. Hajlandók lesznek-e megbocsátani a tüntetések első napjaiban tanúsított óvatos amerikai hozzáállást, és továbbra is partnerei lesznek-e az Egyesült Államoknak a nagy közel-keleti játszmákban?

Obama mindenesetre nem spórolt a bókokkal, és a Mubarak lemondására reagáló beszédében az egyiptomiakat a berlini falat ledöntő németekhez, a saját diktátorukat megbuktató indonéziai diákokhoz és a békés ellenállás indiai szimbólumához, Gandhihoz hasonlította. “Nagyon kevés olyan pillanat van az életünkben, amikor részesülünk abban a kiváltságban, hogy történelmi változás szemtanúi lehetünk. Ez egyike azoknak a pillanatoknak” - fogalmazott Obama, aki láthatóan bízik abban, hogy sikerült időben a jó oldalára állnia ennek a történelmi változásnak.

Szolgálati közlemény: a Potus & Co követhető a Facebookon is.

Érdekes értelmezését adta az egyiptomi és tunéziai eseményekben játszott amerikai szerepnek Fareed Zakaria, az egyik legismertebb világpolitikai megmondóember. Az indiai származású (ezt ízes akcentusában továbbra is magán viselő), de régóta az Egyesült Államokban élő elemző az általa szerkesztett Time magazinban közölt egy hosszabb írást Egyiptomról. Ebben főként azt boncolgatja, hogy mi vezethetett az egyébként politikailag rendkívül stabilként számon tartott országban a hatalmas tömegdemonstrációkhoz, illetve hogy miért nem kell félni attól, hogy Egyiptom Irán példáját követné, a végén azonban elejt néhány megjegyzést arról is, hogy szerinte mi köze van ennek az előző és a mostani amerikai elnökhöz.

Zakaria szerint az történt, hogy 2001. szeptember 11. után George Bush ugyan minden korábbinál erősebben rávilágított az arab diktatúrák által jelentett problémákra, de aztán később az iraki háborúval és Izrael melletti kiállásával hiteltelenné vált az arabok szemében. Így ha ezekben az országokban bárki előállt azzal, hogy demokráciát kéne teremteni, akkor egyből rásütötték a hatalmon lévők, hogy Amerika bábja. Ez után jött Barack Obama, aki viszont hátrébb lépett, és egyértelművé tette, hogy nem célja a közel-keleti térségben uralkodó rendszerek erőszakos megváltoztatása, amivel lehetővé vált, hogy a helyi liberálisok és demokraták anélkül hallassák a hangjukat, hogy USA-bérencnek titulálják őket. Nagyjából így néz ki Zakaria gondolatmenete, és ha igaza van, akkor mindenképp figyelemre méltó, hogy láthatóan mennyire meglepték Obamát azok a fejlemények, amelyek előidézéséhez ha akaratlanul is, de talán ő maga is hozzájárult.

“Hogy bízhatsz meg benne?” - Bob Woodward tavalyi könyve szerint ezt kérdezte Obamától egyik bizalmasa, amikor az a 2008-as választási győzelme után előállt azzal, külügyminiszteri posztot ajánl legnagyobb párton belüli riválisának, Hillary Clintonnak. Sok politikai elemző is rácsodálkozott a döntésre, és kormányon belüli villongásokat vizionáltak a két politikus között, akik néhány hónappal korábban egy meglehetősen durva kampányban versengtek a demokrata elnökjelöltség elnyeréséért.

Ezek az aggodalmak alaptalannak bizonyultak. Clintonnak talán nem sikerült beférkőznie Obama legszűkebb köreibe, de stabil tagja a kormányzatnak, és külügyminiszterként részese a legsúlyosabb nemzetbiztonsági döntéseknek. Most pedig tényleg eljött az a pillanat, amikor szinte felbecsülhetetlen segítséget jelent az elnök számára.

Clinton és Obama 2009 nyarán Kairóban - Forrás: flickr.com/whitehouse

A forrongó egyiptomi helyzetet követők fél szemmel az Egyesült Államokat figyelték, várva, hogy mit reagál Washington a szoros szövetségeseként számon tartott Hoszni Mubarak elnök távozását követelő tömegtüntetésekre. Kapóra jött tehát Obamának, hogy külügyminisztere személyesen is jól ismeri Mubarakot még férjének, Bill Clintonnak az elnöksége idejéből. Az egykori first ladynek különösen jó a viszonya az egyiptomi elnök feleségével, és egy 2009-es interjúban kijelentette, hogy a Mubarak-házaspárt családi barátnak tekinti. Ezzel kivívta jogvédők haragját, és kemény kérdéseket kapott arról, hogy külügyminiszterként mennyire alkalmas a diktatórikus rezsimek kezelésére.

Most ugyanakkor épp ő az, aki kézben tartja a szálakat, miután a Politico szerint Barack Obama egy szombati megbeszélésen feladatául adta, hogy csiszolja és képviselje az egyiptomi helyzetre adandó választ. Bár Obama is megszólalt kétszer az elmúlt napokban, Clinton interjút adott az öt nagy vasárnap reggeli tévéműsornak az egyiptomi helyzetről, és ezzel ő lett a finoman egyensúlyozó reakció megszemélyesítője. Clinton ötlete volt az is, hogy küldjék Kairóba Frank Wisner egykori ottani nagykövetet, aki személyesen jól ismeri Mubarakot. Wisner közvetítette az elnök felé azt az üzenetet, hogy Washington nem támogatja a további hatalmon maradását.

“Hillary tudja, hogy Mubarak egy diktáror, és nem közeli barátok” - idézett a Politico egy korábbi vezető amerikai diplomatát, aki szerint azonban ez az ismeretség van annyira mély, hogy tudja, “ez a fickó nem Szaddám Huszein, és talán épp ő volt az, aki megmondta a hadseregnek, hogy ne lőjenek a tömegbe”. Obamának biztosan jól jött a kritikus pillanatban egy ilyen tanácsadó, és még egyszer megerősítve érezheti magát a 2008 végén meghozott, akkoriban sokat vitatott személyügyi döntésében.

Az utóbbi napokban sokszor találkoztam ezzel a két szóval különböző összefüggésekben: Obama és dilemma. Ezek az írások azt járták körbe, hogy milyen komoly kihívás elé állította az amerikai elnököt az egyiptomi helyzet. A gondolatmenet lényege, hogy Obamának választania kell egy megbízható, viszont tekintélyelvű szövetséges támogatása és a demokratikus alapértékek melletti feltétlen kiállás között. A helyzet valóban bonyolult, de Obama eddigi tevékenységét, megnyilatkozásait figyelembe véve nekem vannak kétségeim afelől, hogy ő túl sokat gondolkozott volna azon, mit is mondjon, amikor megszólalt a témában.

Az elnök pénteken adott egy hosszabb nyilatkozatot, amelyben egyrészt minden felet az erőszaktól való tartózkodásra szólított fel, másrészt figyelmeztette Hoszni Mubarak elnököt, hogy reformokra van szükség. Még azt se felejtette el megemlíteni, hogy kapcsolják vissza a Facebookot (jó, szó szerint nem ezt mondta, hanem közösségi hálózatokról beszélt). Obama tehát nem is burkolt kritikában részesítette Mubarakot, de nem ment el odáig, hogy a tüntetők mellé álljon és az egyiptomi vezető távozását követelje. Beszélt ugyan arról, hogy az egyiptomi népnek is részesülnie kell az “univerzális jogokból”, de nem biztatta őket arra, hogy takarítsák el az útból az ennek elérését akadályozó rezsimet.

Értekezlet az egyiptomi helyzetről - Forrás: flickr.com/whitehouse

Ez persze sokak szemében épp ezeknek az “univerzális jogoknak” az elárulásával egyenlő, és nagy csalódás lehet azoknak is, akik a 2008-as választási kampányból csak a változást és reményt megtestesítő politikusra emlékeznek. Az Obamát ismerők azonban azt mondják, hogy ő egy kifejezetten pragmatikus figura, aki csak olyan konfliktusokba megy bele, amelyeknél esélyét érzi annak, hogy nyertesként tud kikerülni belőlük. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek elvei, hanem inkább azt, hogy nem mindig és nem minden helyzetben az elvek érvényesítésére törekszik, hanem kalkulál hosszabb távra is (lásd az egyensúlyozást a hasonló kihívásokat jelentő kínai-amerikai viszonyt, és ha már demokráciáról van szó, a Bush-korszakhoz képest is az volt az egyik legnagyobb külpolitikai változás, hogy Obama nyilvánvalóvá tette, ő nem fog országépítéssel foglalkozni.)

Ha elfogadjuk az elnöki hozzáállásnak ezt az értelmezését, akkor már egyáltalán nem meglepő, hogy Obama ilyen óvatosan reagált az egyiptomi helyzetre. A Fehér Házban nyilván sok szó esik most arról, mit kellene kezdeni azzal, ami a Tahrír téren és környékén történik (friss beszámoló Szlankó Bálint kiváló riportjában az [origo]-n), de abban is biztos vagyok, hogy ezek a beszélgetések csak részben forognak a demokrácia vs. diktatúra témája körül, és több energiát ölnek olyan kérdések megvitatásába, mint hogy ki léphet Mubarak helyébe, hogy távol lehet-e tartani az iszlámistákat a hatalomtól, és hogy az Egyesült Államok számára vajon az most a leghasznosabb, ha hangosan követeléseket fogalmaz meg, vagy ha szépen csendben figyeli a történéseket, és esetleg a háttérből próbálja azokat befolyásolni.